Rémmese

Bocsánatot kérek H. P. Lovecrafttól, illetve Stephen Kingtől, két kedvencemtől, a gótikus történetek és a pszichothrillerek koronázatlan királyaitól. Az utóbbinak van egy olyan könyve, amelyben kézen fogja az olvasót, és minden történetről elmondja, mi is ihlette az írásra. Mi volt az alap? Az apropó, amiből kikerekedett az ijesztő és irracionális történet. Lovecraftnál már a kiinduló helyzet eleve elrendeli a sötét végkifejletet, Kingnél ez sokkal rafináltabban működik: a huszonegyedik században vagyunk, a hightech meg a modernizáció mindennapjaiban, és akkor jön egy megbicsaklás, kis ficam, és fejre áll a világ bennünk és körülöttünk. Van ilyen érzésük mostanában? Nekem sokszor, nézem a híradót, hallgatom az embereket, válaszolok a telefonokra, és nem hagy el az érzés: valami végzetesen elromlott, kifordult, és mi csak annyit tehetünk, hogy addig beszélünk, addig mutogatjuk és írjuk, amíg esély van arra, hogy ezek a rémtörténetek nem válnak megszokottá, nem kopnak lusta vállrándításokká, „naésekké” vagy „hátaztánokká. Talán meghúzódik bennünk valahol az újmódi ideák által megvetett emberség, jóérzés, szánalom vagy az a fajta készség, amely képes különbséget tenni jó és rossz, erkölcsös és erkölcstelen, normális és abnormális között. Hiszen nem kötelező divatosnak lenni.
Adva van egy kisközség, kis temetővel. A kis temetőben gondozott és kevésbé gondozott sírok várják a feltámadást. Közeleg mindenszentek napja, ilyenkor ellepik a helyet a hozzátartozók, gyerekek, szülők, rokonok. Sokan kelnek útra messzi városokból, hogy évente egyszer, ha máshol nem, a szülők vagy nagyszülők sírjánál összejöjjenek, és mécsesek, gyertyák, krizantémok, november-rózsák békés karéjában, csendben emlékezzenek szeretteikről. Imádkozzanak, fogadkozzanak vagy csak belső lelkiismeret-vizsgálatot tartsanak.
Az idén a kis temető nagy meglepetést tartogatott: rossz tréfát, kegyeletsértést, érzéketlen tahóságot? Ítélje meg ki-ki magában, mit érezne, ha a szülei sírján téglával odaerősített csekket találna a tapintatos önkormányzat összegszerű üzenetével, mennyibe is kerül a papa, mama, nagymama további sírmegváltása. Csekk a fejfán! De jó cím! Kár, hogy nem a képzelet szülte. Az önkormányzat illetékese azzal replikázott, hogy a temetőben minden érdekeltet meg lehetett aznap találni. Sőt, egy éjféli viziten talán a sírok lakóit is megtalálhatnák, s menten a torkukra forrna a nyegle magyarázat.
Most pedig pontosan a Magyar Nemzeti Múzeum kerítésénél bámészkodunk. Ahol a Bródy Sándor utcába kell befordulni, a Múzeumkert csücskében legalább ötven patkányban gyönyörködhetünk. Nem King Rémkoppantjából jöttek, valaki készakarva kivitte oda, és elengedte ezeket. Díszpatkány a nevük, fehérek barna gallérokkal és foltokkal, szaporák, mert végső soron patkányok. Egyik reggel hat órakor egy korán kelő utcabeli harminc kis patkánydedet látott hemzsegni lyukaik bejáratánál, a mamájuk levegőzni és napozni hozta őket a világosságra. Ne higgyék, hogy senki nem tudja, hogy a Múzeumkert sarka tele van patkányalagutakkal és patkányfészkekkel. A mi okos embertársaink etetik, fényképezik és bámulják ezeket a rágcsálókat, aki úgy szaporodnak, mint a nyulak. A rémüldözőkre ráförmednek: ezeknek is joguk van az élethez! Ha lehűl az idő, megindulnak a város és a Múzeum felé, bármennyire díszes az előnevük, patkányok a javából, akik mindenfajta járványt gyorsított ütemben tudnak széthurcolni.
Horror a négyzeten, mi meg nézzük a „jogos” patkányinváziót.