Szabadságon a szakma és a józan ész

Múlt héten a parlament sport- és turisztikai bizottsága foglalkozott a hazai sportorvoslás helyzetével. Az apropót az adta, hogy az Országos Sportegészségügyi Intézet, közkeletű nevén a sportkórház kincstári biztosa e hónaptól megtiltotta az intézmény dolgozói számára, hogy munkaidőben a válogatottaknál tevékenykedjenek. A döntés pénzügyi szempontból ésszerűnek tűnik, szakmailag viszont roppant aggályos, hiszen az OSEI szakembereinek nemcsak a kórházi munkát kell elvégezniük, hanem feladatuk a sportegészségügyi hálózatot működtetni és a válogatottak orvosi hátterét biztosítani. A gyorsan begyűjtött ígéretek szerint a helyzet, tehát a „távmunka” finanszírozása a pekingi olimpiáig megoldható a kormány ötkarikás felkészülésre adott 600 millió forintos plusztámogatásának bő huszadából, utána viszont új, stabil alapok szükségesek, különben az eddig jól működő rendszer összeomlik.

Talán többen nem felejtették még el, hogy a szomorú emlékű előző egészségügyi miniszter, Molnár Lajos év eleji kórház-racionalizálási terveinek kis híján áldozatául esett a sportkórház, hivatalos nevén az Országos Sportegészségügyi Intézet (OSEI). Valami csoda, vagy inkább a pártoktól függetlenül meglepően egységes parlamenti sportlobbi tevékenysége folytán az intézmény véráldozatokkal, de megmaradt. Azóta sem fonják azonban kolbászból a kerítést az Alkotás utcában, az OSEI 2008. évi várható állami támogatása 400 millió forinttal lesz kevesebb az ideinél. Ráadásul a megannyi egészségügyi intézményhez hasonlóan felhalmozott adósság (jelenleg 300 millió forint) szorításában Kató Gábor, a sportkórház kincstári biztosa november 1-jei hatállyal arra kérte a főigazgatót és 15 közalkalmazotti jogviszonyban álló, a válogatott kereteknél tevékenykedő orvost, pszichológust és gyógytornászt, hogy ne utazzanak munkaidőben edzőtáborokba, világversenyekre a csapatokkal. Ezt mindenki csak az évi rendes vagy fizetés nélküli szabadsága terhére tehetné meg.
S a sportlobbi újra megmozdult. Az Országgyűlés sport- és turisztikai bizottsága illetékes albizottságának tagjai egységes véleményeként tették közzé, hogy ez az előkészítetlen, kizárólag pénzügyi szemléletű korlátozó kényszerintézkedés elfogadhatatlan, mert veszélyezteti a magyar sportolók olimpiai kvalifikációs részvételét és az ötkarikás felkészülést. A több mint harminc válogatott keret munkáját érintő, jól működő gyakorlatot kilenc hónappal a pekingi játékok előtt változtatja meg a lépést, s ezzel kezelhetetlen zavarokat idézne elő. Elkezdődtek, s jelenleg is folynak a tárgyalások Gyenesei István, a parlamenti sportalbizottság elnöke, dr. Berkes István, az OSEI főigazgatója, Elbert Gábor sportszakállamtitkár, Horváth Ágnes egészségügyi és Bajnai Gordon sportért (is) felelős önkormányzati és területfejlesztési miniszter, valamint további illetékesek ültek, ha nem is együtt, de legalább négyszemközt az asztaloknál.
A többesélyes „mérkőzés” a sport szempontjából egyelőre részsikert hozott, dr. Berkes Istvántól érdeklődtünk a részletekben megbújó lényegről. A sportkórház főigazgatója elmondta: keretorvosi értekezleten megnyugtathatta kollégáit, hiszen ígéretet kapott rá, hogy a válogatottaknál végzett munka financiális hátterét a pekingi olimpiáig a kormány ötkarikás felkészülésre nemrég adott 600 millió forintos plusztámogatás töredékéből megoldják. (Berkes tegnap a parlamenti bizottság előtt 30-50 millió forintra taksálta az összeget.) Ez tehát nem rak terhet az intézményre, amelynek a helyzete speciális. A sportkórház ugyanis nemcsak szokásos kórházi tevékenységét végzi, hanem működteti a sportegészségügyi hálózatot, és biztosítja a válogatott keretek orvosi hátterét. Maga a sportegészségügyi rendszer is igen komplex, hiszen a betegek ellátása mellett a szakemberek képzése és az oktatás is idetartozik. Berkes István úgy fogalmazott, hogy mihamarabb központi döntést kell hozni róla, szükség van-e a sportkórházra, s ha igen, pontosan meg kell határozni a feladatait, illetve hozzárendelni a reális pénzügyi hátteret. Jelenleg még az sem világos, hol működhetne tovább az intézmény, hiszen mai helye ingatlanszempontból „túl” értékes, a nagy dérrel-dúrral beharangozott új tömb építése viszont félbeszakadt. Pedig a nemrég ötpárti egyetértéssel elfogadott új nemzeti sportstratégia leszögezi egy sporttudományos, sportegészségügyi központ létének jogosságát. Erre pedig a Testnevelési Egyetem és az OSEI közösen alkalmas lenne, épp az új épület segítségével.
A hazai döntéshozók manapság állandóan hivatkoznak az Európai Unióra, annak szabályaira. Nos, az EU alkotmányába most ősszel került bele a sport, amelynek jelentősége ezzel értelemszerűen felértékelődött. Az EU illetékes bizottsága éppen olyan központokat tartana jónak létrehozni, mint amilyen a TE és az OSEI „frigyéből” születhet. A sportegészségügyi rendszer kapcsán pedig ahhoz hasonló működési elvet lát megfelelőnek, amely nálunk már régóta bevált. – Ebből a szempontból meghaladtuk, megelőztük a korunkat – jegyezte meg Berkes István. Hozzátette, az EU nem elsősorban a verseny-, hanem a szabadidősportot preferálja, de szerinte versenysport nélkül nincs szabadidősport sem. A főigazgató megérti a szigorúbb szabályozás, a leépítések szükségességét, ám úgy gondolja, hogy érdemes lenne a jelenlegi rendszer szakmai alapelveit meghagyni, s azt szűkebb, de reális költségvetéssel finanszírozni tovább. „Különböző modellek léteznek a világban, van, ahol csak állami forrásból több helyen, van, ahol csak állami forrásból egy helyen, s van, ahol vegyesen, vagy éppen magánalapítványok támogatásával működik a sportegészségügyi központ.” Egy a biztos: működik, amihez pénz kell. Mint ahogy – visszakanyarodva kiinduló problémánkhoz – a válogatott kereteknél végzett munkához is. – Noha kollégáim a sportorvoslást igazából úgymond szerelemből csinálják, ahhoz is sok pénz kell – fogalmazott a főigazgató.