Terepasztal

A Nyugat kőolajat és földgázt vár Azerbajdzsántól, másodsorban demokráciát. A nem is rég még romjaiban heverő ország szépen fejlődik, fővárosa kifejezetten kellemes és biztonságos, másfél évtizeddel a szovjet uralom megszűnése után pedig az internacionalizmust láthatóan nagy sikerrel váltotta a globalizáció. A felszín alatt azonban nem csupán új gázvezetékek, hanem komoly feszültségek is húzódnak.

Nehéz szabadulni a Szovjetunió súlyos örökségétől, a kilencvenöt százalékban muzulmánok lakta Azerbajdzsán lakossága például ragaszkodik a vodkaivás jó szokásához. Böjti hónap ide vagy oda, vacsora közben a házigazdák előszeretettel mondanak tósztot minden egyes felszolgált fogáshoz, a teletöltött kupicát visszautasítani pedig illetlenség. A vendég helyzete nem könnyű, elvégre egy igazi azeri lakoma legalább hat-hét fogásból áll, a különféle zöldségekkel töltött lepény pedig éppúgy nem hiányozhat belőle, mint a rántott hal, a nagy szemű kaviár és a birkasült. A párolgó alkohol pedig megteszi hatását, így a sokadik köszöntőbeszédet követően asztaltársaink is szívesen mesélnek olyasmiről, amihez egyébként nem biztos, hogy lenne kedvük és merszük.
Helyi újságíró-kollégánktól, Malik Bayramovtól börtönélményei iránt érdeklődünk, a fiatalember ugyanis néhány esztendeje tizenhat hónapon át élvezhette a bakui büntetés-végrehajtás vendégszeretetét. Bűne az volt, hogy barátjával kiadott egy, a politikai vezetéssel szemben meglehetősen pimasz, az elnöki család tagjait karikatúrákon keresztül bemutató magazint, ami nem tette őket népszerűvé a felsőbb körökben. A börtön a fogva tartás körülményeit tekintve borzalmas volt, emlékezik vissza az azóta a Demokratikus Újságíróliga elnökhelyettesévé lett Malik, hiszen egy húszfős cellában hatvan embert zsúfoltak össze, mocsokban kellett feküdniük, enni pedig alig adtak, nem úgy, mint abban a külvárosi étteremben, ahol minderről beszélgetünk. Fizikailag azonban sosem bántalmazták, ennyi legalább változott a szovjet birodalom hagyományaihoz képest. Csatlakozik a beszélgetéshez az Újságírók Uniója nevű szervezet vezetője, a csapatunkat mindvégig elkísérő Arif Aliyev is, aki vezetékneve ellenére nem rokona az elnöknek, egyszerűen csak minden második családot így hívnak Azerbajdzsánban. Mint mondja, a fejlődés igen látványos az országban, a korrupció azonban továbbra is olyan, mint egy polip, ezért valójában mindent az határoz meg, kinek mennyi pénzt rejt a tárcája. Akinek jól megy, olyan színvonalon élhet, mint akár a nyugat-európaiak, a szegények azonban rendkívül kiszolgáltatottak, még az egészségügyi ellátás terén is, a különbségek pedig csak nőnek.
Példaként említi, hogy míg egy magasnak nem nevezhető nyugdíj körülbelül kétszáz manat (mintegy negyvenötezer forint), addig az illetékes hivatalnok a munkaviszony végeztével ötszázat is elkérhet azért, hogy az ellátáshoz szükséges – s különben ingyenes – dokumentumokat kiállítsa.
*
Egy átlagfizetés 300 manat körül alakul, az árak pedig a magyarországihoz hasonlóak, kivéve a benzint, amelynek körülbelül százhúsz forint literje.
Arif szerint hasonlóan mennek a dolgok a börtönökben is, aki ugyanis képes havi két-háromszáz manatot az őrök zsebébe csúsztatni, szinte szállodai körülmények között raboskodhat, míg a szegényebbek úgy járnak, mint Malik. Jelenleg állítólag hetvenen ülnek politikai okokból börtönben, közülük nyolcan újságírók, helyzetükről másnap az ország általános ombudsmanjánál, Elmira Suleymanovánál érdeklődünk. A középkorú asszonyság minden külsőséget tekintve a régi időket idézi, leszámítva, hogy folyékonyan beszél angolul. Az újságíróknak sokat kell még tanulniuk, hogy tisztában legyenek a jogaikkal és a kötelességeikkel, ő azonban nem ügyész vagy bíró, hogy megmondja, mi lenne a megfelelő eljárás velük szemben – szögezi le mosolyogva. Hozzáteszi azért azt is, kérte az elnököt, bírálja felül az ítéleteket, elvégre a börtön valóban nem a legjobb pedagógiai eszköz.
Szervezőink a tanulságos találkozó ellenére az emberi jogi kérdésekről rendre az energiaügyekre próbálják terelni a figyelmünket, ám a valóban rendkívül fontos olaj- és gázkérdések mellett csapatunkat Azerbajdzsán igazi arca is érdekli. Baku – vagy ahogy azeriül mondják: Baki – mindenkit lenyűgöz, hiszen várakozásaink és előítéleteink dacára nem egy poros, lerobbant keleti település tárul elénk, hanem egy félelmetes ütemben fejlődő, tiszta és nyitott világváros. Az utcákat mindenhol szépen lekövezték, nyugati portékákat áruló elegáns üzletek és nemzetközi gyorséttermek nyíltak, keleti hangulatot pedig csak a szőnyegárusok, a cipőpucolók és az itt-ott feltűnő apró bazárok árasztanak. Este az utcák fényárban úsznak, a közbiztonság jó, koldus és tömeg sehol sincsen. A főváros helyzete persze sokkal jobb a vidékénél, ahol a lakosság mintegy negyede ma is mélyszegénységben él, igaz, életkörülményeik a statisztikák szerint évről évre javulnak. A tizenkettedik században épült Szűz-torony tetejéről körbenézve darukat és új irodaházakat látunk mindenhol, amelyek sajátos, mégis ízléses elegyet alkotnak a történelmi város csodás régi épületeivel. Kellemes szél fúj, ami aligha véletlen, az egyik elképzelés szerint ugyanis a Baku szó éppen a perzsa Bad-kubéból származik, amely annyit tesz: „város, ahol a szelek fújnak”. Keletre egy jachtklubot látunk a Kaszpi-tengeren, amelynek partján fiatal, nyugatiasan öltözött párok sétálnak kézen fogva, mit sem törődve az iszlám világ szigorú erkölcsi szabályaival.
És hogy tó vagy tenger-e a Kaszpi? Ezen már az elnöki palotában, Ilham Aliyevre várakozva tűnődünk az ablakok előtt elterülő hatalmas kék vízfelületet csodálva. (Messziről nem látszanak az olajfoltok.) Bár hivatalosan az előbbi elnevezés a helyes, már csak tiszteletből is inkább a Kaszpi-tenger kifejezést használjuk. A helyiségben nagy a sürgés-forgás, nem tudjuk mire vélni, hogy immár a harmadik kamerát tolják be az egyelőre titokzatos belső terembe. Laza biztonsági ellenőrzés következik, elveszik a mobiltelefonjainkat, majd illedelmesen a tárgyalóasztalhoz tessékelnek. A hősként tisztelt néhai államfő, az országot a kommunista párt első embereként, majd államfőként harminc éven át uraló Heydar Aliyev szigorú tekintete végigkísér minket a folyosókon, lépten-nyomon feltűnő szobrai és az őt ábrázoló nagyméretű festmények jelzik, hogy a személyi kultusz bizony továbbra is része a hagyományoknak. A terembe betoppanó Ilham Aliyev elnök pedig nem hagy kétséget afelől, büszke édesapja örökségére, s minden erejével annak továbbépítésén dolgozik. Megértjük a kamerák szerepét is, találkozónkat ugyanis élő adásban közvetíti az állami televízió, annak ellenére, hogy a rendkívül kellemes hangulatúra és kedélyesre sikeredő beszélgetés végül több mint másfél órásra húzódik. Nem mindennapos dolog, hogy egy ország első embere ennyi időt szánjon újságírókra, ám Aliyev őszinte öröméről biztosít minket, mondván, azeri kollégáink is sokat tanulhatnának tőlünk. Felvetésünkre, miszerint jó módszer-e a képzésükre, hogy egy-egy „rosszabbul sikerült cikk”, vagyis a kormányzatot bíráló írás megjelenését követően a szerzőt börtönbe zárják, az elnök azt mondja: sajnos az újságírók még mindig nem érzik át a szabadsággal járó felelősségüket, s gyakran ok nélkül és igen durván támadnak bárkire és bármire, akár vallási jelképekre is. A sajtó szabad – teszi hozzá –, 1992 után megszüntették a cenzúrát, számos lapot alapítottak, amelyek közül több ellenzéki beállítottságú, hét tévéállomás és megannyi rádió működik, terjed az internet, sőt immár az összes azeri iskolát rákapcsolták a világhálóra, tollforgatónak lenni – gondoljuk már mi – a jelek szerint mégsem jelenthet nyugodt életet.
A módszerek persze kifinomultabbak, mint a posztszovjet térség és az iszlám világ sok más államában, nem tűnnek el nyomtalanul emberek az utcáról, eltörölték a halálbüntetést, másfél-két év a börtönben azonban képes lojálissá, esetleg hallgataggá tenni a sajtó bizonyos képviselőit.
Aliyev mindazonáltal okos és rendkívül jó társasági ember, s legnagyobb megdöbbenésünkre egy pillanatig sem próbálja elhitetni velünk, hogy hazája a legtökéletesebben működő demokráciák egyike a világon. Úgy fogalmaz, Azerbajdzsánnak is meg kell küzdenie az átmenetet élő országok minden bajával, az út pedig hosszú.
Mostanság a Nyugat is igen elnéző a demokrácia és autokrácia e sajátos elegyével, a földgáz- és kőolajvezetékek jövője valahogy mindenkit jobban izgat, mint az emberi jogok alakulása a Kaukázus lankáinál.
Aliyev elnök országát nyitottnak és stabilnak nevezi, amit szerinte a térségben tapogatózó befektetők is alátámasztanak.
– Az ismeretlenség és a rossz beidegződések azonban nagy nehézségek elé állítják az országot – véli az államfő, aki szerint a nemzetközi sajtó szeret elegendő információ hiányában is ítéletet mondani felettük. Ma már azonban Európában is egyre többen beszélnek arról, hogy az energiaellátás terén több lábon kell állni, ami jó hír Azerbajdzsánnak, hiszen a Nabucco-projekt immár összeforrt az ország nevével.
Baku legalább százötven évre elegendő gázkészlettel rendelkezik, az olajra vonatkozóan azonban senki sem bocsátkozik találgatásokba. Aliyev elnök leszögezi, nem akarják megfosztani a jövő generációit ettől a kincstől, a fekete aranyat Isten ajándékának tekintik, megpróbálják belőle felfejleszteni a mezőgazdaságot, enyhíteni a szegénységet, de ezzel párhuzamosan olyan infrastrukturális fejlesztésekbe is kezdenek, amelyek hamarosan – részben legalábbis – kiválthatják az olajból származó bevételeket. Előbb-utóbb nyitni kívánnak a turizmus irányába is, ennek érdekében nagyszabású szállodaépítésbe kezdtek a Kaszpi-tenger partján. Baku fejlődése és felértékelődése valóban szemmel látható, a tavaly produkált 35 százalékos gazdasági növekedés lenyűgöző, a valóság azonban sosem annyira egyszerű, mint ahogyan azt egy elnöki tárgyalószobában láttatni próbálják.
Az ország büszkeségének számító, a fővárostól mintegy száz kilométerre fekvő sah-denizi földgázmező a felmérések szerint 700–1000 milliárd köbméteres készletet rejt, ez azonban kevés ahhoz, hogy a sokat emlegetett Nabucco-projektet ráépítsék. A csöveknek óhatatlanul a Kaszpi-tengeren túlra, Türkmenisztánig és Kazahsztánig kell elnyúlniuk, ezen a terepen viszont Európa egyelőre aligha versenyezhet a moszkvai befolyással. Az említett két ázsiai országot a vezetékek három úton érhetik el, amelyek közül egyik sem éppen zökkenőmentes: a rivális Oroszországon, a nyugati össztűz alatt álló Iránon vagy a mély Kaszpi-tengeren keresztül kell ugyanis vezetniük a csöveknek.
Baku, Örményországot leszámítva, hivatalosan mindenkivel jó viszonyt ápol – erősíti meg ezen kérdések felvetésekor Ilham Aliyev, azt viszont nem tagadja, hogy egy esetleges Irán elleni támadás esetén hazája is nehéz helyzetbe kerülne. Ennek fő oka a hatalmas déli szomszéd lakosságának mintegy negyedét kitevő azeri kisebbség, de az is, hogy az Egyesült Államok a „nagy barátság” megerősítésének jegyében valószínűleg számítana az ország repülőtereire és az oroszokkal közösen használt gabalai radarállomásra is. Az elnök leszögezi ugyanakkor, hogy a bázis azeri tulajdonú, s egyelőre ők döntik el, milyen információk megszerzésére használhatják azt szövetségeseik. Persze el lehet gondolkodni azon is, kinek a helyzete bonyolultabb: a múlt örökségével és a térség feszültségeivel küszködő, önmagában gyenge, de Amerikával, Oroszországgal és az Európai Unióval is baráti viszonyt ápoló Azerbajdzsáné, vagy Európáé, amely előbbi két óriáshatalom hatalmi és gazdasági játszmái miatt egyrészt nem fér hozzá közvetlenül a türkmén és a kazah energiaforrásokhoz, másrészt viszont Washington berzenkedése miatt Iránnal sem üzletelhet nyugodtan. Tanulságos mindazonáltal, hogy a kaukázusi országban már a kisebb uniós országok – például Litvánia – is nagykövetséget nyitottak, Magyarország azonban továbbra is a kétórányi repülőútra lévő Ankarából próbál részese lenni az izgalmas térségbeli folyamatoknak.
Arról, hogy közben az olajfronton sincs leállás, a Bakutól körülbelül negyven kilométerre fekvő Sangachalban győződünk meg, ahol a British Petroleum vezetésével és több más nyugati óriáscég, így például a francia Total és az olasz Eni részvételével zajlik a termelés. A produktum 700 ezer hordó fekete arany naponta, ám úgy tűnik, jövőre meghaladják az egymilliót is. Az olaj a Baku–Tbiliszi–Ceyhan vonalon futó csőben vezet a törökországi finomítókig.
Mindeközben a geopolitikai csatározások közepébe csöppent Azerbajdzsán továbbra sem képes megbirkózni az ország testét belülről bomlasztó hegyi-karabahi kérdéssel, s nem éppen megnyugtatók az azeri államfő szavai, miszerint tisztában vannak jogaikkal, s ha azokat a másik fél nem tartja tiszteletben, akkor előbb-utóbb „nehéz döntést” kell hozniuk. Az üldöztetések következtében mára szinte csak örmények lakta Hegyi-Karabah nevével 1988 februárjában, tehát még a szovjet időkben lett tele a világsajtó, amikor is – megannyi korábbi etnikai incidenst követően – az autonóm terület vezetése az Azerbajdzsánból való kiválásról döntött. Ebbe Baku nem egyezett bele, s megfogalmazta máig hangoztatott véleményét, miszerint a térség az ország elidegeníthetetlen része. A politikai vita alig néhány óra leforgása alatt véres összecsapásokká, kölcsönös etnikai tisztogatásokká fajult, s bár 1994 májusában tűzszünetet kötöttek, a gyűlölet mit sem enyhült, a felek továbbra is ellenségként beszélnek a másikról. (Emlékezetes annak a Magyarországon tanuló azeri főhadnagynak az esete, aki 2004 februárjában baltával gyilkolta meg örmény diáktársát a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem kollégiumában.) Jelenleg tehát hivatalosan az ország mintegy húsz százaléka áll örmény megszállás alatt, ám ha számításba vesszük a népszaporulatot, a környező országok (főként Törökország) Baku iránt tanúsított szimpátiáját, a gazdasági növekedést és az ENSZ határozatait, akkor mégis inkább Azerbajdzsán áll nyerésre. Igaz, a kilencvenöt százalékban albánok lakta Koszovó várható teljes leválása Szerbiáról nem éppen szerencsés példa számukra, így aligha véletlen, hogy a szakadár balkáni és a kaukázusi tartomány párhuzamba állítását – a külföldi elemzők nagy részétől eltérően – mindenki élesen elveti Azerbajdzsánban.
Egy másik nagy kihívás előtt is áll az ország, jövőre ugyanis elnökválasztást tartanak, amelynek lebonyolításáról már most igencsak eltérő véleményt fogalmaznak meg a politikai riválisok. Ilham Aliyev szerint – ahogy megfogalmazta – „bár nem vagyunk tökéletesek, mint ahogyan egyik demokrácia sem az”, a voksolás mindenben megfelel majd az európai normáknak, az fog történni, amit az emberek akarnak. „Egy év hátravan még a választásokig, az én jövőmről beszéljünk majd akkor” – zárja rövidre a témát a mosolygós elnök.
Noha a Remény Pártját (Umid) vezeti, sokkal szkeptikusabb a jövőt illetően az Aliyev-klán egyik legfőbb kritikusának számító Igbal Agazade, akiből olyannyira árad a panasz, hogy bele sem kóstol a találkozó helyszínéül szolgáló étteremben feltálalt ételkülönlegességekbe. A férfi szerint nem beszélhetünk demokratikus játékszabályokról, amit bizonyít az is, hogy 2003-ban, Aliyev győzelmét követően erőszakos tüntetések szervezésének a vádjával bebörtönözték. Társaival együtt folytatott éhségsztrájkjáról akkoriban világszerte hírt adott a sajtó. Mint mondja, könnyen megismétlődhet a négy évvel ezelőtti forgatókönyv, de nem fél, s biztos abban, hogy pártja indít jelöltet az elnöki szék megszerzéséért.
Az oxfordi egyetem professzora, a Kelet-Európát jól ismerő Paul Collier – mintha csak kihallgatta volna beszélgetésünket – Leszakadó egymilliárd című könyvében írt arról, hogy a törékeny országokban egy évvel a választás előtt általában jobb a helyzet, mint egy évvel azt követően, mivel a látszatdemokráciák újabb győzelemre törekvő kormányai céljaiknak megfelelően tudják irányítani a közállapotokat. Különösen igaz ez az olyan országokra, ahol óriási nyersanyagkincsek állnak rendelkezésre, így a pénzforrás is adott, amelynek birtokában nehéz kiragadni a hatalmat a regnáló vezetés kezéből.
Aliyev persze hevesen tiltakozna, ha valaki megkérdőjelezné módszerei demokratikus voltát, s korántsem biztos, hogy a nyugati modellt teljes egészében kellene exportálni hazájába. Az intelligens és remekül kommunikáló elnök ráadásul pillanatok alatt képes szimpatikussá tenni magát vendégei előtt, legyenek azok újságírók vagy a világ politikai vezetői, akik különben szinte egymásnak adják a kilincset Bakuban. Tbilisziben és Kijevben érdekes módon a külső, főleg tengerentúli nyomás segítségével az ellenzék – ha csak ideig-óráig is – sikerre vitte a békés rózsás és narancsos forradalmat, hatalomra segítve ezzel a Nyugat-barát Mihail Szaakasvilit és Viktor Juscsenkót. Baku esetében azonban a változatlanság volt Amerika és a hozzá kötődő lobbi érdeke, így történhetett meg, hogy miközben az európai megfigyelők a 2005-ös parlamenti választások során visszaélések sorára hívták fel a figyelmet, addig az amerikai felügyelőbizottság vezetője, Bob Holden az eredmények ismeretében imigyen szólt a tudósítókhoz: „Mi, amerikaiak tanulhatnánk Azerbajdzsán népétől. Egyértelmű, hogy a választások szabályosan zajlottak le.” Az ellenzék ezt követően „Amerika, ne kereskedj olajjal a demokrácia helyett!” feliratú transzparensekkel vonult az utcákra, de ez már csak legföljebb a begyűjtésükre kivezényelt rohamrendőröket érdekelte.
Hiába, Amerika és a Nyugat elsősorban olajat és gázt, nem pedig tökéletes demokráciát vár Azerbajdzsántól, amely másfél évtizeddel a szovjet iga alól való felszabadulása után egyre inkább ismét a nagyhatalmak terepasztalává válik.