Vakító bors

Létezik olyan „elmélet”, mely szerint a paprika – mint növénykuriózum – először nyugatról érkezett a magyarsághoz, de végül a Balkán felől érkező törökök ismertettek meg vele bennünket közelebbről. A hódoltság idején hozták magukkal, s éppen a növény hosszú ideig használatos törökbors elnevezése volna erre a legfőbb bizonyíték. Valójában persze ez nem bizonyíték, hiszen járta nálunk a törökbab, törökborsó, törökparadicsom, sőt törökbúza elnevezés is, holott, ha csak az utóbbit nézzük, kétséges, hogy a kukoricával a törökök ajándékozták volna meg népünket. Gondoljunk arra, hogy az angolban is létezett a turkey corn elnevezés, ráadásul a növényt a Tiszától keletre tengerinek hívták – mindkettő nyilvánvalóan a növény kereskedelmi útjára utal.
A XVI. és XVII. század kalmárkodásáról sokat tudunk, de a részleteket illetően nem eleget. Zoltai Lajos Debrecen város százados küzdelme a görög kereskedőkkel (1935) című – levéltári kutatásokon alapuló – munkájából nemcsak arról értesülünk, hogy a debreceniek a XVI. század második felében jelentős forgalmat bonyolítottak le a török kalmárokkal, hanem arról is, hogy a nép, fittyet hányva az idegenek nyelvi hovatartozására, egy kalap alá vette a görögöket az igazhitűekkel, a macedón, örmény, olasz, rác, oláh, bolgár és még ki tudja, honnan érkezett kereskedőkkel, akik ma már kideríthetetlen források és nyelvi átvételek alapján nevezték meg portékáikat. Így aztán nem csoda, ha a táplálékot szolgáltató „bevándorló” növények felbukkanásának és hazai elterjedésének körülményeit mindörökre homály fedi.
Egyébként talán igaza van Tóth Bélának, a nagy műveltségű író-hírlapírónak, aki Magyar kuriózumok (1907) című könyvében arról a meggyőződéséről ír, hogy a paprikát törökbors néven a magyar nép soha nem ismerte, ugyanis a korai szótárírók egyszerűen lefordították a türkischer Pfeffert vagy a piper turcicumot anélkül, hogy tudták volna, mi az, vagy mint hazai növényt egyáltalán látták volna, ennek ellenére mint autentikus nyelvi adatot vették át egymástól. Kétségtelen, hogy korai – nem nyelvészeti – forrásaink, szépirodalmi szövegek, úti beszámolók, számadások is mindig paprikáról beszélnek, soha nem törökborsról.
Érhetik az embert meglepetések, ha nem fogad el mindent kész ténynek, amit korábban a paprikáról írtak. Így jár például, ha a „török vonalat” próbálja felderíteni, ugyanis a török vonatkozású kútfőkben sehol nem találja nyomát a növény hódoltságkori megjelenésének. A Magyarországot és Erdélyt körbeutazó Evlija Cselebi nem említi, a helyi szokásokat sokszor érintő Mikes-levelekben sincs nyoma, de ez még mind lehet véletlen, azonban a korral és a kor írott emlékeivel behatóan foglalkozó Takáts Sándor sem talált rá utalást. A piarista történész évekig foglalkozott például a sűrű követjárásokkal. A követek sokszor tettek eleget magánmegbízatásoknak, sőt még a Törökországból hazatérő rabok is hoztak magukkal egzotikus növényeket, virághagymákat. Ez a magyarázata annak, hogy nem egy Törökországban honos virág terjedt el hazánkban viharos gyorsasággal, és innen származott tovább nyugatra. A fennmaradt levelezésekből tudjuk, hogy a magyar kereskedők rendszeresen jártak a török vásárokba, együtt ettek, ittak a házigazdákkal, sőt a végvári vitézek is szívesen barátkoztak a törökkel, gyakran vendégeskedtek egymásnál. Ennek bőséges az irodalma, egykorú beszámolók szólnak a hódoltságkori együttélésről, lakomákról. A paprikáról azonban sehol nem esik szó.
De van ennél meglepőbb is: „… a budai basák konyháján jobbára magyar módra főznek. Legalább a Budán megforduló követeink ezt írják. Bizonyos dolog, hogy a török és a magyar konyha akkor nem sokban különbözött egymástól. A nálunk járt törökök jóízűen eszik a magyarok főztjét, s a mieink sem panaszkodnak a török ételekre. Több főurunkról tudjuk, hogy a XVI. században török szakácsot tartottak. Még püspökeink is akadtak e korban, akiknek szakácsai keresztény hitre tért törökök voltak” – írja Takáts (Rajzok a török világból, 1915–1917). Ez a közlés mellesleg arra is figyelmeztet, hogy csínján bánjunk a szavakkal, amikor „ősi” magyar konyháról beszélünk!
De nemcsak a hódoltsági iratokból és levelekből hiányzik a paprika, hanem báró Radvánszky Béla Magyar családi élet és háztartás a XVI. és XVII. században (1879–1896) című művének három kötetéből is. E forrásmű egyébként számadások, végrendeletek, leltárak, fűszer- és élelmiszer-rendelések, háztartási feljegyzések gazdag gyűjteménye. A felvonultatott dokumentumokból legfeljebb az derül ki, hogy eleink – persze a főúri konyhákról van szó – elképesztő mennyiségű borsot (piper negrumot) használtak el ételeikhez. Gróf Thurzó György leányának, Zsuzsannának 1603-ban rendezett lakodalmára például száz fontot (azaz 56 kilót) hozattak Bécsből. (Ez a borshegy 86 forintba került, ezért a pénzért akkor már egy jobb lovat lehetett venni. A borsnál egyébként csak a szerecsendió-virág és persze a sáfrány volt drágább.) A számadások aggályos részletességgel sorolják fel a lakomákhoz rendelt fűszerszámok árát és mennyiségét, de a paprikáról nincs említés.
Hiába hallgatnak azonban a források, a korábban ismertetett adatokból jól tudjuk, hogy a paprika a XVI. század második felében, ha máshol nem, hát a növényritkaságokat felvonultató kertekben már biztosan jelen volt Magyarországon, termesztéséről és fogyasztásáról azonban nincs XVI. századi hazai adat. Ugyanakkor tudjuk, hogy Clusius 1580 előtt Brünn környékén ültetvényeket látott belőle, s ott a köznép élt is a paprikával, ugyanúgy, mint Kasztíliában, ahol már akkor fűszerként alkalmazták! És ne feledkezzünk meg az angol John Gerardról, aki 1597-ben a növény termésének emésztést elősegítő tulajdonságát dicséri, vagyis akkor már felmerült a paprika jótékony élettani hatása. Legalábbis Angliában, amely a hajózás révén jóval szorosabb kapcsolatot ápolt a paprikafogyasztást már megtapasztalt Spanyolországgal, mint Közép-Európa.
Kérdés azonban, hogy nálunk az orvoslás felfigyelt-e rá, és alkalmazta-e a gyógyításban vagy a megelőzésben. Ez bizony lényeges kérdés, hiszen több tekintélyes szakmunka is azzal magyarázza a paprika magyarországi elterjedését, hogy eleinte orvosságnak tekintették – és akkor nyilván így voltak vele az átadó törökök is –, tehát egyáltalán nem fűszerként érkezett, hanem a gyógyítás új keletű, reményteljes gyógynövényeként.
Nem akarom untatni olvasóimat az átnézett XVI. és XVII. századi füves-, orvosságos- és patikaszerkönyvek felsorolásával, de a paprikának sehol nincs nyoma bennük. Még olyan nagyszabású összefoglaló munka sem tud róla, mint amilyen Magyary-Kossa Gyula adattárának négy kötete (Magyar orvosi emlékek, 1929–1940). Nem olyan nagy meglepetés ez. Idézzük csak fel Csapó József Új füves és virágos magyar kertjének a törökborsra vonatkozó sorait: „Piros, hosszú gyümölcseit a paraszt emberek porrá törik, és eledeleiket avval borsozzák. Hasznára nézve egyebet nem írhatok felőle, hanem hogy igen erős eszköz ez, és ember vérét igen meghevíti…” Késői forrásról van szó, hiszen Csapó könyve 1775-ben jelent meg, s olyan tudós ember írta, aki 1759 óta gyakorolta az orvosi hivatást – harminckét évig volt Debrecen főorvosa! –, s mivel Németországban és Svájcban tanult, voltak külföldi tapasztalatai. Megfogalmazása nagyon árulkodó: „… egyebet nem írhatok felőle…” Mintha szabadkozna: hiába gyógyítgatja magát a jónép paprikával, ő orvosként a tapasztalatainak hisz, és a tudomány álláspontját képviseli. Számomra ebből az derül ki, hogy orvosaink – noha jól tudták, hogy a parasztság orvosságként alkalmazza – nem hittek a paprika gyógyító erejében, sőt mint Csapó sorai sugallják, fogyasztását rendkívüli csípőssége miatt károsnak tartották. És ez így is van, hiszen Bél Mátyás a nagyszabású Notitia Hungariae című munkájához készült, a magyar mezőgazdaság 1730 körüli állapotát rögzítő írásában ezeket a sorokat olvashatjuk: „A magyar bors ugyanis annyira csípős, hogy a szemhez érintve megfoszthat annak világától. Ezért sokan ellene vannak; használata mégis elterjedt sokfelé…” A paprika hazai történetének egyik legárulkodóbb adata ez, hiszen arról tudósít, hogy a paprikát a XVIII. század első harmadában már széleskörűen fogyasztották. (A szakácskönyvekbe azonban majd csak száz év múlva kerül be!) Talán érthetővé teszi az orvosok ellenérzését, hogy az akkori gyakorlat, gyógymód a himlős betegnek például megtiltotta a fűszeres ételek és a bor fogyasztását, ezek ugyanis a vérét „annál jobban felforralják”, miként Pápai Páriz Ferenc fogalmazott a Pax corporisban (1690).
Utánanéztem, a paprika (Capsicum annuum) nem szerepel az 1774-ben Magyarországon is kötelező érvénnyel bevezetett Pharmacopoea Austriaco-Provincialisban, az Osztrák tartományi gyógyszerkönyvben. Ezzel szemben az alsó-szászországi Brunswick-Lüneburg hercegség 1777-ben megjelent patikakönyve kétféle paprikát is említ a gyógyszeralapanyagok között – piper indicum és piper jamaicense –, s utal arra, hogy ezeket ott kertben is termesztik, használatára nézve azonban semmit nem árul el.
Az egyébként magas színvonalon álló debreceni orvoslás álláspontja is hamarosan megváltozott. Csokonai József borbély és sebész – Vitéz Mihály édesapja – kéziratos receptgyűjteménye, amelyet 1776-ban kezdett vezetni, s amely egyébként tartalmazza Kazai Sámuel híres műgyűjtő-patikus „külső és belső nyavalyák ellen való” receptjeit is, még nem alkalmazza a paprikát. A szintén debreceni Diószegi Sámuel Orvosi füvészkönyve (1813) az első tudományos magyar forrás, amely szót ejt a növény gyógyhatásáról. „A paprikás ételt javasolják a gyenge gyomrúaknak; a megrekedt náthában és fúladozásban lévőknek. Némely helyeken a paprika teáját házi orvosságnak tartják, minden rázó hideglelések ellen.”
Biztosak lehetünk abban, ha 1813-ban ez a két mondat bekerült egy orvosi könyvbe, akkor a gyógymód már sokkal régebbi volt, hosszú tapasztalat, hagyomány állt mögötte, alkalmazása pedig nem csak egy szűkebb régióban számított gyakorlatnak. Máskülönben a hideglelés – váltóláz – paprikával való gyógyításában nagyon sokáig hitt a magyar nép. Bálint Sándor néprajztudós A szögedi nemzet (1976–1980) című nagyszabású munkájában szól arról, miféle módszerek járták még a XX. század elején is. A betegnek kilenc napig mindennap le kellett nyelnie kilenc paprikamagot, de az is jó volt, ha hetvenhét paprikamagot áztatott pálinkába, és azt iszogatta. A régi szegedi halászok a forralt borba kevertek erős paprikát, hogy megszabaduljanak a hidegleléstől. Bálint Sándor véleménye szerint a folyószabályozásokig, valamint az artézi kutak elterjedéséig a hideglelés rendkívüli módon kínozta a Tisza és Duna menti népet, ez a magyarázata annak, hogy a paprikakultúrák vízközelben alakultak ki. Ezzel kapcsolatban lehet némi kétségünk, hiszen nem minden folyóvizünk mellett jelent meg a paprikatermelés. A vízközeliségnek sokkal kézenfekvőbb magyarázata, hogy a paprika folyamatos öntözést igényel.
Oláh Andor orvos, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett az etnobotanikai kutatások terén, a Békés megyei nép gyógynövényismeretével kapcsolatos gyűjtésében írja (Zöld varázslók, virágorvosok, 1987), hogy hasmenés ellen paprikázott és borsozott rumot ittak, a kolerát paprikás borral és fokhagymás szalonnával próbálták megelőzni, de még a sebek fertőtlenítésére, sőt vérzéscsillapításra is porított paprikát használtak.
Mindez persze már csak halvány emléke annak a keserves küzdelemnek, amelyet a magyar nép, a kezdetleges egészségügy és a nagyon keveseknek kijáró orvoslás az ínségekkel és járványokkal folytatott. Manapság, amikor gyakran panaszkodunk a szélsőséges időjárásra, gondoljunk arra, hogy kétszáz évvel ezelőtt ez drámai megpróbáltatást okozott a földművelőknek. Tudjuk például, hogy a mezőgazdaság szempontjából 1790 és 1825 között egyik év rosszabb volt, mint a másik, s a legnagyobb válság 1801 és 1817 között tette próbára népünket. Olyan éhínségek törtek ki, hogy a parasztok sokszor fűvel táplálkoztak, döglött állatok húsára fanyalodtak, őrölt makkot kevertek némi liszttel, vagy fűrészport dagasztottak össze korpával, abból sütöttek kenyeret. Szatmárban és Biharban 1816–17 telén ötvenezer ember halt éhen. Aztán 1827-ben újabb ínség pusztított.
Közben egymást érték az elképesztő méretű járványok. Aratott a pestis 1709-től 1713-ig (háromszázezer halott!), 1719-ben (csak Erdélyben százezer halott!), 1738 és 1742 között, aztán 1744-ben (ez az utolsó országos pestisjárvány, áldozatainak száma háromszázezer fölött volt), végül 1796-ban ismét betört az országba. Közben több alkalommal tombolt a társadalom minden rétegét érintő himlő. E betegség áldozatainak száma a pestiséhez mérhető. Aki azt hitte, hogy csak jobb jöhet, tévedett. Először 1831-ben jelent meg nálunk a kolera, amely nyolc hónap alatt félmillió embert ragadott el. Az első járványt már 1836-ban követte a második, aztán kitört 1848–49-ben és 1854–56-ban is.
Ilyen körülmények között vált a nép körében orvossággá, majd „tősgyökeres” magyar fűszerré a paprika.

Folytatását a Magazin november 17-i számában olvashatják. A korábbi írások a Magazin október 7-i és október 20-i számában jelentek meg.