A holodomorra emlékezett Ukrajna

Gyászmisékkel, gyászgyűlésekkel, emlékműavatásokkal, koszorúzásokkal, közös gyertyagyújtással és egyéb rendezvényekkel emlékeztek a hét végén Ukrajnában a sztálini represszió sok millió áldozatára. Viktor Juscsenko államfő az elmúlt napokat az 1932– 1933-as nagy ukrajnai éhínség felelevenítésének szentelte, s úgy véli, a közös emlékezet lehet az, amely képes egyesíteni a nemzetet.

(Ungvár)
Naponta huszonötezer ember halt éhen a nagy éhínség idején, de hogy ez genocídium volt-e vagy sem, ennek megítélése egyelőre az ukrán történészeket is megosztja, jóllehet annak tényét, hogy a múlt század harmincas éveinek elején valóban milliókat ragadott el az éhhalál, senki nem tudja megcáfolni. A kommunista Szerhij Hmirja például nem ért egyet azokkal a kollégáival sem, akik az éhínség áldozatait 7-10 millióra becsülik, szerinte ugyanis a „komoly történészek” ennél jóval kevesebbről, 600-800 ezer áldozatról beszélnek. Mások viszont úgy vélik, hogy a népirtás tényének igazolására bőven elegendő összehasonlítani az 1926-ban és 1939-ben megejtett népszámlálás adatait, amelyek szerint ez idő alatt a Szovjetunió lakossága 16, ezen belül Oroszországé 28, Beloruszé 11 százalékkal növekedett, míg Ukrajna lakossága 10 százalékkal csökkent.
Egyébként teljes az egyetértés a kérdés megítélésében az ukrán politikai elit, valamint a négy legnagyobb vallási közösség, nevezetesen a három pravoszláv és a görög katolikus egyház vezetése körében is. Ezúttal még a moszkvai alárendeltségű Ukrán Pravoszláv Egyház pátriárkája sem lóg ki a sorból. Volodimir Szabodan pátriárka ezzel kapcsolatosan írt levelében egyértelműen népirtást emleget, a szovjet rendszer jellemzésére pedig a pokol, az ördögi mesterkedés és az Antikrisztus szavakat használta.
Az állam vezetői közül a független Ukrajna első elnöke, Leonyid Kravcsuk volt az, aki még a köztársasági pártszervezet ideológiai titkáraként cáfolta meg a Kreml azon állításait, amelyek szerint az éhínséget a rendkívül nagy szárazság által kiváltott rossz termés idézte elő. Kravcsuk ugyanis, akit annak idején a központi bizottság az éhínség cáfolatára irányuló propaganda kidolgozásával bízott meg, a párt levéltárában olyan dokumentumokhoz jutott hozzá, amelyek minden kétséget kizáróan bizonyították, szó sem volt semmiféle rendkívüli szárazságról és a termés is elérte az előző évek átlagát. Az államfői bársonyszékben őt követő Leonyid Kucsma pedig már hozzáférhetővé tette a történészek számára a KGB erre vonatkozó aktáit is, és az azokból szerzett új ismeretek alapján 2003-ban a világ közvéleményét is arra kérte, hogy ismerjék el, az éhínség az ukrán nemzet ellen irányuló genocídium volt. Erre erősített rá elnökké választását követően Viktor Juscsenko, s azóta már mintegy tucatnyi állam törvényhozása, köztük a magyar Országgyűlés ismerte el a népirtás tényét.
Moszkvával viszont más a helyzet. Az orosz politikai elit nem csupán elhatárolta magát ennek a kérdésnek a feszegetésétől, hanem szinte sértésnek veszi az éhínség témájának még az emlegetését is. Kijevben meglehetősen zokon vették az orosz külügyminisztérium ezzel kapcsolatosan kiadott közleményét, amely a történelem meghamisításának és bizonyos ukrán politikai körök spekulációjának nevezte azokat az állításokat, amelyek szerint a múlt század harmincas éveinek nagy éhínsége az ukrán nép ellen irányuló genocídium lett volna.
Viktor Juscsenko a szombati rendezvényeken tartott felszólalásaiban újfent megismételte már többször megfogalmazott álláspontját, amely szerint nem azért kiáltják világgá az ukrán nemzet tragédiáját, mintha ezzel valamiféle számlát akarnának benyújtani, illetve felelőssé próbálnák tenni bármelyik mai államot is. „A mi célunk csupán az – fogalmazott az államfő –, hogy lerójuk kegyeletünket és visszaállítsuk annak a több millió honfitársunknak a méltóságát, akiket a kommunista rendszer a lehető legkegyetlenebb módon fosztott meg az életétől.”