A szitakötő szárnya

Tavaly egy afrikai zebracsapatról készült képét díjazta a Német Természetfotós Szövetség (GDT) az év európai természetfotósa pályázatán. Most októberben kategóriagyőztes letta BBC versenyén. Pedig Karai Csaba nem is olyan régen, 1998-ban vásárolta az első fényképezőgépét. Mestere nem volt, amit elért, saját erejének köszönheti.

Tetszik az inge – jegyzem meg a bicskei kávéházban, ahol teát kortyolgat.
– A múlt héten vettem Londonban, amikor a díjátadón voltam. De nem jellemző rám, hogy figyelek az öltözködésemre – válaszolja, majd fanyar mosollyal hozzáteszi, hogy a szerénység: kifinomult hiúság. Legalábbis Nietzsche szerint.
A harminckilenc éves bicskei férfi a világ egyik legnagyobb fotópályázatának, a BBC az Év Természetfotósa díjának („Wild life photographer of the year”) nyertese. Az idén harminckétezer képet küldtek be, tíz kategóriában lehetett nyerni, Csaba az One Earth (Egy Föld) kategóriában hozta el a pálmát.
A képen egy utasszállító sziluettje látható a hold előtt.
– Véletlen az egész. A kertemben próbálgattam az új, nagy felbontású teleobjektívemet, és csak később láttam, hogy mit sikerült lekapnom – magyarázza sikerét. Hogy valóban véletlen-e az angol díj, nem tudni. Az azonban biztos, hogy Csaba magyar sikere nem az. Itthon egy héttel később lett az év természetfotósa. A Magyar Természetfotósok Szövetsége tizenöt éve rendez versenyt. Itt kollekcióval lehet nevezni, vagyis nem elég, ha egyetlen kép tökéletes. (A szoros magyar verseny győztesének lenni tehát nem kis dolog, jövőre Csaba már zsűrizni fog a megmérettetésen.)
De térjünk vissza a repülőgépekhez. Karai Csaba nemcsak lentről csodálja a gépmadarakat: hobbija a repülés. Nem árt tudnunk, hogy a „dugóhúzó” a repülő-alapkiképzés legrémisztőbb feladata, olyannyira, hogy az amerikai légyügyi hivatal néhány évre törölte is a repülőoktatás követelményei közül. Noha nagyon sok pilóta vesztette életét azért, mert véletlenül dugóba került, és nem tudta, hogyan kell kivenni onnan a gépet.
Karai Csaba a magyar műrepülő-válogatott tagja, vagyis képes pörögni, fejjel lefelé zuhanni gépével, és a dugó, sőt az éjszakai repülés sem okoz gondot neki. Legjobban mégis nappal szeret gyakorolni, legutóbb a Duna-deltához repült, hogy pelikánokat fotózzon.
– Nagy élmény volt fölülről látni a Fogarasi-havasokat – mondja, és sorolja a többi útját is, amelyet szintén repülővel tett meg. Természetesen nem mindenhova utazik így. „Utasként” járt többek között Kenyában, Indiában, Ausztráliában, Peruban. Az év természetfotói című albumban jó néhány felvétel látható a kenyai képei közül is.
A Nakuru Kenya közepén nagy sós vizű tó tele flamingókkal, amelyekre hiénák vadásznak. Az állatok Afrika nemzeti parkjaiban nem rettegnek már az embertől. A több évtizedes vadászati tilalom alatt megszokták, hogy nem bántják őket. Az az autó sem ijesztette el őket, amelyikről Csaba fotózott. Így sikerült lekapnia egy hiénát, amint éppen egy flamingót zsákmányol. Szintén a Nakuru-tó partján él az a bivaly is, amelyet – Csaba fotóján – egy kismadár tisztogat az élősködőktől. Ez az egyik kedvenc képe. Egy másikon, amely Madagaszkáron készült, egy kis lemur anyja hasát karolja át.
A lemur is, a bivaly is emlősállat, ám ha az evolúciós törzsfát tekintjük, Karai Csaba egy kicsit lejjebb kezdte a természetfotózást: a szitakötőknél.
– Egyik reggel kimentem az erdőbe, vittem magammal fényképezőgépet is. Elsősorban sétálni akartam, de mellesleg készítettem néhány képet is, amelyek nagyon megtetszettek. Legközelebb már reggel ötkor indultam el, mert akkor a legszebbek a fények. Egy szitakötő harmatos szárnyát szerettem volna megörökíteni.
Néhányan úgy gondolják, hogy a természetfotó félúton van a művészet és a giccs között. Ám mégsem válik soha az utóbbivá, mert a természetfotó mindig igaz, valódi jeleneteket örökít meg. Mindeközben persze fontos eleme a látványosság, olykor akár a hatásvadászat is.
– Akkor jó egy kompozíció, ha szépen harmonizálnak a színek, ha soha vissza nem térő pillanatot örökít meg, vagy ha dinamikus – mondja a fotós.
Amikor az életéről faggatom, már kevésbé lelkesen magyaráz.
– Muszáj? – kérdez vissza, merthogy szerinte ő egy átlagos ember átlagos gyermek- és ifjúkorral. Budapesten született, de a város csak május elsejéivel maradt meg az emlékezetében, hiszen a család falun lakott Csaba hatéves koráig. (Furcsa ellenpontok ezek a május elsejék a családi krónikában, hiszen az apai nagyapa, aki jegyző volt negyvenöt előtt, évekig börtönben ült.) Bicskére költöztek, itt végezte el a gimnáziumot is, majd jelentkezett az ELTE matematika–fizika szakára. Másodszorra vették fel, közben dolgozott kőműves mellett, tanított matekot és fizikát középiskolásoknak. Ekkoriban kezdett olvasni. Dosztojevszkijt, Márquezt, Kosztolányit, Márait, Nietzschét, Schopenhauert, Kierkegaard-t. Érdekelte a filozófia, a halál és a hit problematikája. Édesanyja meghalt, e megrázó esemény idején Csaba huszonhárom éves volt.
– Félig még gyerek – mondja.
A temetés után négy nappal lendült működésbe a már korábban előkészített családi vállalkozás, amely azóta is eltartja őket. Egy nagyobb üzem az övék Zsámbékon, irodaszereket, székeket gyártanak. Karai Csaba először a reklámért volt felelős, később ügyvezetője lett a cégnek. De nemcsak a természet szépségére érzékeny, a társadalmak ellentmondásai is megérintették.
– Nagy élmény távoli országokban utazni a helybeliek miatt. Fantasztikus emberekkel hozott össze a sors. A nyomor viszont megdöbbentett. A nyugati hatalmak a kultúrák közötti különbségekben látják az okát annak, hogy a szegény társadalmak nem tudnak a fejlődés útjára lépni. Holott ezek az országok – a Nyugat szempontjából – nagyon is jól működnek, hiszen optimális terepet biztosítanak a multinacionális cégeknek olcsó munkaerejükkel és természeti erőforrásaikkal.
Csaba úgy látja, hogy a szegény országokban a társadalom teljesen kettészakadt. Az emberek nagy többsége földből készült viskókban lakik Kenyában és Indiában, míg a gazdag kisebbség jól eldugott villáit nem látni az útról. Bár az elmaradottság nem jelent mindig rosszat. A fotós nemrég olyan madagaszkári halászfaluban járt, ahol 2000 éve nem változott semmi. Az ott élő embereket azonban szemlátomást nem zavarja, hogy villany sincs.
Karai Csaba azért is szeret utazni, mert belefeledkezhet az élményekbe. Akárcsak a fotózás vagy repülés közben. E pillanatokat a www.karaicsaba.hu oldalon mi is megcsodálhatjuk. És közben elgondolkodhatunk azon is, hogy mennyit ér számunkra az a föld, amelyet a képeken a fotográfus optikáján keresztül látunk.