Álságos liberális empátia

A mai szellemi polgárháborús légkörben minden gesztusra érdemes odafigyelni; Kis Jánosnak egy közelmúltban tett kijelentésére is, amely első látásra kifejezetten empatikusnak tűnik az ellenoldal szempontjai iránt. Kis szerint a hagyományos jobboldalt nem elszigetelni kell, hanem támogatni abban, hogy végigmenjen az úton, amelyen elindult. A szocialista baloldal is messziről jön, teszi hozzá kiegyensúlyozottan, s még ő sincs az út végén. A baloldal a Kádár-korszak örökségével birkózik.
Messziről jöttünk, s úton vagyunk tehát (majdnem) mindnyájan, jobb- és baloldaliak. Mi, kissé megkésett közép-európaiak, még nem értünk el – hova is? A történelem fukuyamai végére talán, ahol liberális kapitalizmus lesz minden mindenben, s Kis János adja meg az érettségi bizonyítványunkat? A mindkét oldalnak kiosztott elégséges érdemjegy azt sejteti, hogy e Kis-érettségin a megfelelés célszerű módszere az obskúrus elődöktől való elhatárolódás. Mielőtt megvizsgálnánk, kinek mitől kell elhatárolódnia, érdemes feltenni a kérdést a Tanár úrnak: vajon mikor fog ő elhatárolódni például Milton Friedmantól, aki rögeszméi kísérleti laboratóriumaként nem restellt az egyik legvéresebb latin-amerikai diktátor, Pinochet rendszerével kooperálni, avagy a Nobel-díjjal dekorált Henry Kissingertől, aki mindehhez a (nagy)hatalmi feltételeket kínálta?
Válaszát megkönnyítendő leszögezhetjük: úgy látszik, minden ideológiának megvannak a maga, a cél érdekében semmilyen eszköztől viszsza nem riadó fanatikus radikálisai; akikről minden oldal (nem csak a „jobb”, s nem csak a „bal”!) azt gondolhatja, hogy ha elfogadhatatlan módon fejezik is ki törekvéseiket, ugyanaz fáj nekik, mint „szalonképes” megfelelőiknek. Érdemes lenne hát felhagyni az ezekkel egymást keresztül-kasul revolverező propagandával. Ami gyakran tévutakra visz.
Ilyen Kis János ama – téves – feltételezése, hogy a mai jobboldal valami különösebben kötődne a Horthy-rendszer establishmentjéhez. A gyakorta elhallgatott helyzet az, hogy a jobboldal valamennyi előképe, pártok és vezető személyiségek – a kereszténydemokrata Barankovics Istvántól a kisgazda Kovács Bélán át a népnemzeti Németh Lászlóig – a Horthy-rendszer kritikus ellenzékéhez tartoztak, mi több, ellenfelei voltak a Horthy-rendszer szélsőjobb- és szélsőbaloldali radikális ellenzékének is. Egyként bírálták a monopolkapitalista és nagybirtokrendszert és az ezeket erőszakos úton felszámolni kívánó fasiszta és kommunista mozgalmakat. Ha van a zsákutcás magyar történelemben demokratikus örökség, elsősorban éppen e mozgalmak programja és e politikusok életműve képezi azt. S eléggé méltatlan eljárás az ezekre az alapokra építkezni kívánó erőket összemosni az örökhagyók egykori ellenfeleivel.
Kis jóindulatát nincs okunk kétségbe vonni, ám ha komolyan gondolja a jobb- és baloldal fejlődéséről írtakat, az ellenfelei (és szövetségesei) felületes ismeretéről és/vagy a liberális demokrácia egyik sarkköve, a vélemény-sokszínűség semmibevételéről árulkodik. A Kis szavaiból kirajzolódó világkép közepén áll ő, a liberális igazság birtokosa, jobbra-balra pedig a fejlődésre szoruló nagy pártok s azok tömegei, de van remény, hogy Kis és köre jóindulatú kitanításának köszönhetően egyszer majd ők is liberálissá válnak. Az élet azonban ennél bonyolultabb. A liberális ideológiának is megvan bizony a maga fejlődéstörténete, s éppen a manchesteri–weimari–kelet-európai szabad versenyes kapitalizmus súlyos fogyatékosságai, az általa okozott embertelenségek provokálták ki azokat a válaszkísérleteket, amelyek közül nem egy valóban katasztrofális történelmi zsákutcához vezetett. De nem mindegyik.
A szociáldemokrata és a kereszténydemokrata válasz nagyon is termékenynek bizonyult, s a szociális piacgazdaság rendszerében (s az óceánon túl a roosevelti New Dealben) páratlan prosperitást és társadalmi stabilitást hozott. (Magyarország tragédiája, hogy noha 1945 után ezen áramlat reprezentánsai – Vihelics Vidtől és Eckhardt Sándortól Peyer Károlyig és Kéthly Annáig – nálunk is teljes szellemi fegyverzetben cselekvésre készen álltak, a szovjet megszállók és kollaboránsaik letörölték őket a hazai politikai térképről.) A (neo)liberális gőzhenger éppen napjainkban tesz erőfeszítéseket mindeme társadalmi vívmány felszámolására, s éppen e törekvés kezdeti „eredményei”, a jövedelmi, vagyoni és esélykülönbségek gyors növekedése ágyaz meg mindenütt a zsákutcás – jobb- és baloldali – radikális kísérletek újjáéledésének. A XX. század véres történelme éppenséggel azt mutatja, hogy a liberalizmus aligha lehet az a cél- és nyugalmi pont, ahová fejlődni lehet és érdemes, sokkal inkább elmondható ez a mostanában éppen – modernizálás leple alatt – felszámolni próbált keresztény- és szociáldemokráciáról.
S a történelem groteszk fintora, amit a kádári–honeckeri kor utáni erős nosztalgiák, a német balpárt sikereivel párhuzamosan az MSZP mélyrepülése is jelez, hogy a kommunista utódpárt átalakulása mifelénk nem éppen a népek óhaja szerint történik. Mert gondolhatja Kis János, hogy az állam szétverése objektív szükségszerűség, ám demokratikus vélemény-sokszínűség esetén ez csupán egy a lehetséges nézetek közül. Ugyanilyen létjogosultsága van a szociális piacgazdaságot védelmező, a liberálisok által előszeretettel populistának bélyegzett koncepciónak is, mi több, a „minden hatalom egyedüli forrása” közvélemény-kutatásokból jól ismert (elsöprő) többségi álláspontja szerint ennek van csak igazán létjogosultsága…

A szerző újságíró, szerkesztő