Az irigység színe

Azt mondják, hogy a magyarok egyik ismertetőjegye az SI faktor. Azaz a sárga irigység mint főszereplője hétköznapi életünknek. Még csak nem is az egyik nyugdíjazott szépségkirálynőtől hallottam ezt, akiknek jellemzőjük, hogy agytekervényeikben makacsul fészkel a gondolat, mely szerint irányukba minden kritikai hang az irigység szüleménye. Heller Ágnes beszélt az SI faktorról, és azt igyekezett elhitetni velünk, hogy mi, a nagy többség, akik nem vagyunk benne a száz milliomos, az ötven multimilliárdos és a tíz „azt sem tudom, mekkora a vagyonom” körében, irigyeljük a gazdagokat. Például Gyurcsány Ferencet. Heller filozófus legalább úgy fogott mellé, mint a leharcolt szépségkirálynők. Nem így működik a dolog. Nem is nevezném SI faktornak, mert ezzel eliminálom, jelentéktelen, vicces dologgá zsugorítom azt a valós irigységet, ami sokkal de sokkal másabb és súlyosabb, mint hogy mennyi pénze van a szomszédnak, és irigyeljük, avagy szánjuk a hatvanon felül is hetenként vetkőző dívát.
Az igazi irigység nem ez. Az igazi irigység alattomos, lassan rágó, hirtelen robbanó, sokáig titkolt érzés, ami igyekszik nem annak mutatkozni, ami. Amit a média másba csomagol bele: erkölcsi intelmekbe, sajnálkozásba, siránkozásba és csupa olyan holmiba, ami a közvéleménynek tetszik, és hangolja azt: lám, lám, mi szóltunk előre, hogy elszaladt vele a ló, így jár, aki azt hiszi, neki mindent szabad stb. Az irigység felnagyítja a legkisebb botlást, és a neve nincs eseményeket fajsúlyossá emeli. Vannak embereink, művészek, sportolók, közszereplők, akiket tehetségük objektíve emel a tömeg fölé. Kiszel Tündén lehet vitatkozni, Kovács Ágin nem. Az olimpiai győzelem nem azon múlik, hogy hányszor írnak a mellplasztikáidról. Egerszegi Krisztina vagy még előtte Gyarmati Andrea vagy Balczó András olimpiai, világ- és Európa-bajnokságon szerzett aranyait sem lehet szorgos PR-menedzseri munkával megszerezni.
Őket lehet igazán és szívből irigyelni. Nem kell olyan mélyre ásni, amikor Egerszegi Krisztináról eleresztették a hírt: „Te már csak a fél ország Egérkéje vagy”, és az irigység torát ülte a többszörös olimpiai és világbajnokon. Találtak rajta egyetlen pici pontot: szimpátiáját az Orbán-kormány iránt, amely ponton ki lehetett robbantani a mesterséges botrányt. Ez a botrány alaptalanságában világította meg, hogy mennyire szívből lehet utálni, aki különb nálunk és többre vitte a vokális tátogásnál. Lottóznom kellett volna Kovács Ági esetében is. A jó magyar slendriánság és a szemérmetlen átverés történéseinél. „Írd csak alá, majd elrendezzük.” És Kovács Ági aláírta, majd nyakig találta magát egy doppinggyanús ügyben. Nem lehetett ezt az optimista kislányt megalázni, rosszkedvre deríteni, még amikor nagybeteg is volt, fülig ért a szája. El kellett hát kenni, el kellett „kapni”. Hogy megmutassuk, itt Magyarországon az olimpiai bajnok darabra nem több, mint egy ügyintéző adminisztrátor. Hogy ártatlan, ugyan, de eltiltás is lehet a vége? Na és, kinek fáj ez? Az irigyeinek biztosan nem.
Vörös Győző egyiptológus, aki nemzetközileg jelentős hírnevet szerzett az amúgy megkopott magyar egyiptológus szakmának, mindenfajta megaláztatásnak ki lett már téve. Kis országunk nagy irigyei nem viselik el, hogy egy fiatalember, aki nincs a brancsban, sikert sikerre halmoz. A feljelentésektől az elhallgatásig mindet kipróbáltak Vörös Győzőn. A magyar egyiptológia hírneve nem szempont. Vörös Győzőn nem Tutanhamon átka fog győzedelmeskedni, hanem a kicsinyes, de hatékony magyar átok: az irigység.