A Cserhát lábainál, a dimbes-dombos, ligetes, meseszerű tájon kanyarognak a kis falvakat összekötő utak. Cserhátsurányba igyekszünk, ahonnan Rácz Györgyné küldött lapunknak egy szívszorító segélykérő levelet. Nógrád ezen részén még takarosak a porták, viszonylag kevés az elhagyott, romos tanya. Az is látszik, hogy az önkormányzatok lehetőségeikhez képest igyekeznek jó benyomást tenni az utazókra: a közterek rendezettek, míves famunka az utcatábla, a buszmegálló. Ahogy kiderül, az igyekezet annak is szól, hogy errefelé ma már jobbára csak a turizmus fellendülésében bizakodhatnak az emberek. A bánki tó környékén tényleg érzékelhető, hogy nyaranta lehet itt élet, de beljebb már csak egy-két panziót találni, mutatóban… Ha nincs infrastruktúra, nem jönnek a vendégek. És Romhány után – amely Balassagyarmaton kívül egyike a még elérhető nagyobb településeknek a Cserhát belseje felé – az utak elképesztő állapotban vannak. A kátyúkkal borított, repedezett aszfaltcsík olyan keskeny, hogy két jármű nemigen fér el egymás mellett, hát még ha buszról van szó. Pedig errefelé akinek nincs autója, az csak busszal közlekedhet. Látunk is az egyik falu főterén egy menetrendszerű járatot: körülbelül olyan „komfortos”, mint az út, hátsó része feketéllik a kipufogógáztól. Hogy az utazási idő mennyi lehet ilyen körülmények között – főleg télen, ha leesik a hó –, azt csak találgatni lehet.
Cserhátsurány központjában a buszmegállóban várakozóktól érdeklődünk: merre találjuk a Szabadság utat. A cím nem sokat mond nekik, azt tudakolják, kit keresünk. Egy középkorú férfi, akit „tanító úrnak” tisztelnek az asszonyok, rögtön tudja, merre induljunk. A falu végére vezető dűlőutakon kanyargunk, mire odaérünk a jobb napokat felidéző porta elé. A hetvenes évek építészetének stílusában épült tágas családi ház ajtajában két botjára támaszkodva egy mosolygós, köpcös asszony üdvözöl. Alig bír menni, leginkább azért, mert nemigen kap levegőt. De a tekintete igazi, mély életszeretetet tükröz. Nem erre számítottunk, mikor elolvastuk levelét.
Beinvitál a házba, ahol példás a tisztaság, és leültet az ajtóhoz legközelebb eső kis szobában. Ez az ő kuckója. Régi fotelek, amelyeket már a lomtalanításokon guberálók sem vinnének el, ágy, és egy tévé, amit lányaitól kapott anyák napjára – persze használtan, Németországból – meg egy jobb időket látott kályha. Oldalán többtenyérnyi elrozsdásodások, a lyukakat sárral tapasztották be. – Ha van tüzelő, még akkor is félve gyújt be az ember esténként, mert még a végén átalussza magát a másvilágra – mutatja nevetve, s ahogy mondja, ha nem lennének a gyerekek, akiket fel kell nevelni, nem is lenne az olyan nagy baj…
Már csak két gyermek van, akit szárnyra kell bocsátani. Rácz Györgyné született Bódi Szerén, aki idén 53 éves, helyi cigány családból származik, a férje is roma. Hét gyermeket hozott világra. Négy nagyobbik lánya közül három ápolónő lett – egyik diplomás –, a negyedik pedig védőnő. Szétszóródtak az országban, mindegyiknek magyar férje lett.
– Én örülök neki. Az az igazság, hogy miköztünk, romák között sok van, aki nem törekszik. Nehéz világban élünk, és csak nehezebb mindennap, de akkor is. Én mindig azt mondtam, a legfontosabb a tanulás meg az igyekezet. Így neveltük a gyerekeinket is – magyarázza. Arca szinte kivirul, mikor a legkisebb lányáról beszél, aki most elsőéves hallgató az orvostudományi egyetemen:
– Kétéves kora óta orvos akart lenni. Azon imádkozom mindennap, hogy sikerüljön neki. A tanárai oda voltak érte itt Cserhátsurányban is. A legkisebb fiam már nem volt olyan jó tanuló. De mondtam: ez azért egy szakmához elég lesz. Autószerelői szakközépiskolában tanul Balassagyarmaton, 2009-ben végez. A másik fiamat most rokkantosították fogyatékossága miatt. Ő is velünk él – mesél családjukról. S mondja: mikor megírta segélykérő levelét, az vezette: a két gyermeket, aki még iskoláit végzi, ki kell taníttatnia, minden áron. Csak már oda jutottak, hogy ha nincs segítség, nincs tovább. Kézitáskájából egy vaskos irattárcát vesz elő. A papírokból kiderül: a család körülbelül 70 ezer forintos jövedelemből gazdálkodik: az asszony rokkantnyugdíjas – 35 ezer forintot kap –, gyakorlatilag már maga ellátására sem képes. Férje ápolási segélyen van mellette. Mutatja a számlákat. Csak a villany havi 15 ezer forint, ugyanis az asszonynak lélegeztető gépre van szüksége, ami árammal működik.
– Attól rettegek, hogy egyszer nem tudom kifizetni, és lekapcsolják az órát. Akkor pedig végem van…
A téli tüzelő „két pótkocsi fa”, ez – ha a legrosszabbat is veszik meg – 120–140 ezer forintot jelent a kiadási oldalon. Ezt is művészet előteremteni, legtöbbször nem is sikerül… És még nem beszéltünk a gyógyszerekről. Szerén asszony egy receptcsomót húz elő a táskájából. Legalább negyven vényt. Köztük olyanokat, amiket már hónapokkal ezelőtt írtak fel neki. És ott van a két gyerek, akiket taníttatni kell. Az orvosegyetemista lány szerencsére lakhat budapesti nővérénél, és ez nagy könnyebbség. De a középiskolás fiú még otthon van. Naponta bejár Balassagyarmatra, kamaszgyerek, akinek ugyanolyan vágyai vannak, mint a kortársainak. Csakhogy a lehetőségei nem ugyanolyanok. A család számára külön kiadást jelentett, hogy a fürdőszobába zuhanyzót építsenek, amit Szerén aszszony is tud használni:
– A mozgáskorlátozottak egyesülete, hála istennek, segített, adtak 300 ezer forintot, de közben kiderült, hogy a hetvenes évek elején beépített csöveket is ki kell cserélni. Az egyik kedves bankigazgatónő szánt meg, és adott kölcsönt. Vissza is fizettem egy fillérig, ahogyan egy forint köztartozásom sincs. Minden hónapban az első, hogy kifizetjük a számlákat. Ami marad, annyiból gazdálkodunk.
S ma mi lesz az ebéd? – kérdezem, bekukkantva a konyhába, ahol a férj és a rokkant fiú melegszik a kályha mellett. Krumplit főznek, ha egyéb nincs, összetörik egy kis olajjal, zsírral, ami akad.
– Más világ volt régen. Mindenünk volt – mondja messzire révedő tekintettel a most 53 éves Szerén. Ő – bár egyedüli lány volt a családban – nem tanulhatott tovább. Tizennégy éves korában elküldték dolgozni. Az erdőgazdaságban kezdte a csemeteültetőknél. Volt, hogy a nap végére megszédült a fáradságtól. „Nem baj, lányom, majd megszokod” – vigasztalta a munkavezető. Így is lett. Férjével együtt – aki kőművesként dolgozott – saját maguk építették fel a házukat. A háztájiban uborkát, krumplit, répát, cukorrépát neveltek, nyúltenyésztéssel foglalkoztak. Disznóik voltak. Mindez munka és a gyerekek mellett, akik jöttek sorra. Most semmi sincs, csak a nyomor.
– Pedig volt, hogy három Lada meg egy Wartburg állt az udvarban – emlékezik mosolygósan.
Már nem művelik a földet. – Nem is tudnánk, de értelme sincs. Nem lehet eladni semmit. Megfojtották a vidéket – legyint. Az asszony, akinek az egyetlen, legkedvesebb szórakozása az olvasás, leginkább a Bibliát forgatja, lányai küldenek számára más vallásos irodalmat, és színes újságokat is. Férje és fia a tévét nézi.
Bódi Szerén egyvalamit azért nem vesztett el. Ez pedig a feltétlen életszeretet. Pénztárcáját mutatja, amiben egyetlen ezerforintos árválkodik a kifizetett csekkek kötege mellett. Így készül a karácsonyra.
– Nem ez a fontos, hanem hogy itt lesznek a gyerekek, együtt leszünk – mondja elkönnyesedett tekintettel. – A Jóisten megsegít… Én is segítettem mindenkin, amíg tudtam, és bízom benne, hogy most, hogy idejutottam, nekem is terem jóakarat. Nálunk minden segítség elkel. Tüzelő, pénz, kályha, ennivaló, bármi – ha van valakinek felesleges. Mikor a levelet megírtam maguknak, arra gondoltam: a szegénység nem szégyen. Elvégre azt az ember nem lopta – mondja, nevetve saját sorsán. Aztán elmeséli, hogy utasította rendre a műtősfiút, aki a kórházban kezelésre szállította. Elromlott a lift, a fiú pedig mosdatlan szájjal szidta Gyurcsányt. Szerén csak annyit mondott neki: ha már nem tudsz imádkozni érte, fiam, legalább ne átkozd. A Jóisten majd eligazítja a sorsát. A fiú értetlenkedett. Ő meg rávágta: akármilyen is, ő is csak ember… – ez Bódi Szerén életfilozófiája.
Hiába szabadkozunk, azért csak kikísér a kapuig, két botjára támaszkodva egyre nehezebben veszi a levegőt. Áldott karácsonyt kíván búcsúzóul.
Hazafelé még útba ejtjük a főtéren a Vadász nevezetű kiskocsmát. Egy középkorú férfi az egyetlen vendég. Valaha a téesz alkalmazottja volt, ma egy útépítő cégnél dolgozik. Ömlik belőle a keserűség. A szavaiból kibontakozó kép valóban nem szívderítő. Néhány évtizede ez a vidék gazdag és virágzó volt. A tejgazdaság, birkatenyészet, bikatenyészet, erdőgazdálkodás, répa- és uborkatermelő gazdaságok, málnaültetvények adtak munkát, biztos megélhetést az ittenieknek. Mindenki háztájiban művelte a saját földjeit is. Aztán jött a rendszerváltozás. A téeszeket szétverték, privatizálták. Mindent tönkretettek. Semmire sincs kereslet. Ma már olyan ritka a tehén vagy éppen az uborkaültetvény a portákon, mint a fehér holló. Az uniós csatlakozásból semmi jó nem származott az itteniek számára, sőt… – mondja nyomatékkal.
A fiatal csaposlányt kérdezem, aki, mint kiderül, Balassagyarmatról jár ide dolgozni, milyen a világ arrafelé, a „nagyvárosban”? Van-e munka, szórakozási, művelődési lehetőség? Csak a fejét csóválja:
– Volt, hogy az egyik külföldi tulajdonú üzem kapujára még ki is írták: „szlovákok előnyben”. Na? Mit lépjen erre az ember? – kérdezi.
A férfi közbevág:
– Nézze meg a cserhátsurányi kultúrházunkat. Társadalmi munkában épült, valamikor kiadták varrodának, azóta be van zárva. A fiam, ha hazajön Gyarmatról a munkából, irány az internet, az e-pont. Más nincs. Attól félünk, hogy egyszer ott fagy meg a gép előtt – mondja. A kérdésre, hogy ezen a vidéken milyen a viszonya a cigányságnak és a nem cigány lakóknak, csak annyit válaszol: errefelé rendes emberek élnek. Sosem volt gond. Ha akadt egy-két agresszívabb família, azt gyorsan leszerelték. Vagy megszoktak, vagy megszöktek. – Nem úgy, mint „beljebb” – teszi hozzá, a mélyszegénységben élő részekre utalva.
A Cserhát lábainál elterülő falvak világa mintha fényévnyi távolságra volna Budapesttől, pedig csak alig több mint 100 kilométerről van szó… És ezen nem segít a sulinet meg az e-pont.
(Rácz Györgyné elérhetősége a szerkesztőségben.)
benzinkút
Felrobbant egy benzinkút Rómában, sokan megsérültek + videó
