Búcsú egy kocsmától

„Reggeli előtt én vodkánál erősebbet nem iszok.
Egyszerűen nem kívánja a gyomrom.”
(Tóni)
Na jó, legyen söröző. Legyen a neve, mondjuk, Magyalerdő. Egy kocsmától akkor veszünk fájdalmas búcsút, ha:
1. megváltozik a törzsközönség
2. megváltozik a személyzet
3. elköltözünk a közeléből.
Velem ez utóbbi eset esett meg, magyaráznivaló nem sok akad rajta. Először is odaköltözésünk után két évig be sem tettem a lábam, pedig majd mindennap elmentem előtte a kisboltba vásárolni.
Nyáron tárva-nyitva volt az ajtó, egy kerek fejű, alacsony, kese hajú lány volt a pincnök, de én nem miatta nem mentem be. Van ugyanis egy babonám, miszerint túl közeli kocsmába ne járj, mert túl sokat leszel benne, másodszor meg kifigyelik, hol laksz, és onnan már egy lépés a kölcsönkérés vagy a bűn. A. csak azért szerette volna, ha messzebb lévőbe járok, hogy legalább sétáljak egy kicsit.
Hanem aztán egy omlatag, puha napon – pedig a napok mind szépek – mégis leszédelegtem azon a néhány lépcsőn. A pult mögött
Döme,
a szelíden kopaszodó, kávénál erősebbet soha nem ivó, csöndes humorú, a sakkozásban és az életben is a védekezést ismerő férfiú állt. Mint később megtudtam, résztulajdonos is volt. A napi egy kávén kívül az órára beosztott diétás táplálékot vette magához. Amikor féloldali szélütés érte, senki sem értette, miért pont őt. Bárki másnál nem csodálkoztak volna. Egy whiskyt meg egy sört rendeltem a pulthoz ülve. Reménykedtem, hogy legalább két hónapig nem derül ki, hogy író vagyok. De jött
Antal,
és öt perc múlva már le is buktam. Antal jóképű, világítóan kék szemű, jó negyvenes taxisofőr volt, aki időnként, ha már utolérte a sör meg a gyorsító, elaludt a székén ülve. Tíz perc múlva fölébredt, és mint Pepin bácsi a Sörgyári capriccióban, fennhangon folytatta a megkezdett sztoriját vagy valamelyik bölcsességét:
Nem számít, hogy az ember nyer-e, vagy veszít. Az számít, hogy én nyerek-e, vagy veszítek.
De elsőre, amikor megismertük egymást, csak öt percet adott nekem. Utána szesztől pirosló fejjel megkérdezte:
Bocsánat, nem ön T. F., az író? De, mondtam szomorúan. A tévéből?, kérdeztem. Nem, a kislányom író. Hogy hívják?, kérdém. Megmondta. Tényleg tehetséges a lány, mondtam. Most kapott Bródy-díjat, mondta. Gratulálok. De ígérje meg, hogy irodalomról nem beszélünk többet. Én csak újságot olvasok, felelte. Megnyugodtam.
Egyszer egy könyvbemutatómon is megjelent az írószövetségben. A sarokban egy széken ott is elaludt. Különben nyíltszívű, szeretetre méltó ember volt. Mesélt az utasokról, csodás fuvarokról Miskolcig és viszsza, vacsorával, kupiba is befizetve, mindezt euróban. Az édesanyjáról, aki festő volt, vagy a régi NDK-ban töltött évekről. Ha nem a szegénységbe születik, egyetemet végezhetett volna. A mesélőkedvet volt kitől örökölnie imádott lányának. Egyszer a rendőrök megállították, mert úgy világított a feje a piától. Pedig taxist ritkán állítanak meg. Kapott még egy esélyt. Azt is elcseszte. Akkor már egy másik korcsma lett a törzshelye, mert ő meg a pincéreket követte. Állítólag festő lett. De nem, mint a mamája. Hanem szobafestő.
Amikor összetörte a taxit meg egy kirakatot, de rajta egy karcolás sem esett, egy arra járó megkérdezte:
Csak nem részeg?
Mint az állat! Miért, azt hitte kaszkadőr vagyok?!
Egyszer megkérdezte Dömét:
Tudod, hogy adhatnál el több sört?
Hogyan?
Ha teletöltenéd a korsókat.
Apropó korsók: a főfalon a törzsvendégek korsóinak és poharainak fából készült, kulcsra zárható tartói voltak. A halottaké megmaradt, a szokás kimúlt. Öt-hat kis asztal volt a helyiségben, középen fölül egy ventilátor. Egy üvegajtós jeges söröknek, üdítőknek. Egy pénzelnyelő gép, egy pénzbedobós telefon. A pult körül bárszékek. Egy kocsmában minden szék trónszék.
Töki
az soha le nem ült, mivel a nap többi részét egy cipészszéken ücsörögve töltötte. Magát csizmadiáknak nevezte. A bolt nagyon rosszul mehetett, gyakran hívtam meg. Kisfröccsnél magasabbat nem fogadott el. Neki is megvolt az érettségije. Ritkán politizált, de akkor nagyon nekikeseredetten. (A politizálás a nagyhangú Béla és barátja, Nándi, lapunk állandó és elkötelezett híve reszortja volt. Bélát még fejbe is küldték a fakabátok egy tüntetésen.) Töki sovány farkas volt, egy igazi jóképű, külvárosi srác, mindig valamilyen katonai szerkóban. Szeretett vitatkozni, mindegy volt, min.
Piálásban, kártyában (ulti, römi), sakkban, dumában hamar beilleszkedtem a kocsma törzsivói közé. Mire egy irodalmár, később egy filmrendező jött, hogy leleplezzen, már csak nevettek rajtuk.
A kocsmába járók szinte mindegyik típusa megvolt a törzsgárdában: a lassú ivó, aki ivás előtt evett, aki kihagy egy kört, aki a padlóig iszik, aki antibiotikumra sose, aki vizezi, aki a gondjai elől menekül a piába, aki a pia elől menekül a piába (!), a hangoskodó, a kötekedő, a félrehúzódó, a magába zárkózó, a filmszakadásos, az önmagát, de másokat is bántó, az érzelmes, a barátkozó, a másnapra ivó, az aznapra ivó, a végtelenített másnapos, a bevizelő, a bekakáló, az ivást megtagadó, a delíriumhoz közeli, a bajkeverő. Néha mindez egy emberben! Társasági ivó nemigen akadt közöttünk: mindenki az ivás kedvéért társalgott, sose fordítva. Ezért is szerettem őket.
Alapszabályok, amelyeket mindenki ismert:
Hogy piás légy, annak a legegyszerűbb módja, ha iszol. A részeget józanon bünteti a jó Isten, ezért kerüld a józanságot. Félj a józanoktól, akik emlékeznek rá, mit mondtál az este. A tömény: reggel ólom, délben ezüst, este arany. Az ólmot is meg kell becsülni, nehézfém. Ha iszol, érdekesebbnek látod az embereket. Gondolj nagyapádra, aki borközi állásban volt: ő vala a helység részegese. Nyolcvanezren laktak ott.
Jóska
ezermester volt, mindenhez jól állt a keze, de leginkább a pohárhoz, sajnos. Amikor kiderült, hogy ő is szegedi, arra megint inni kellett. Hamar föltalálta magát Pesten is: fölvette a munkákat; lemérte, megtárgyalta, előleget vett föl. Aztán elkocsizott egy Pesthez közeli asztalosmesterhez, aki legyártotta az árut. Jóska minden asztalosmunkát vállalt. Pontosan szállított a megrendelőnek, el is helyezte, fölszerelte a lakásban a munkadarabot. Fölvette a munkadíjat, az anyagárat, plusz a különbséget a gyártónak fizetett és a kialkudott fizetség között. Szerette a kutyákat, a lányos fiúkat és a nőies nőket. Meg a vicceket. Hogy aszondja:
Egy kínai bemegy egy pesti kocsmába, a vállán egy papagájjal, amelynek kis sapka van a fején. Hol szerezte, kérdi a pultos. Kínában. Majd másfél milliárd van belőlük, feleli a papagáj.
Culombo
Az egyik szemem sír, a másik meg üveg, írta volna róla Boncz Géza néhai barátom. Ezt a nyugdíjas gázszerelőt is a fantáziájáért szerették, nem az igazmondásáért. Büszke volt rá, hogy sok embert ismert a művészvilágból. Ő menüket ivott: pohár sör+whisky. Vagy junájkum. Vagy valami ártalmas. Mindenkinek megvan a maga baja: ő a feleségével veszekedett állandóan. A viccei közül egy: a jard igazoltat egy fószert. Hova megy maga ilyen késő éjszaka? Előadásra. És ki tart előadást ilyenkor? A feleségem… Ha kicsit megszorongatták a doktorok, olyankor nem ivott.
Hány vénhedt részegest láttál és hány agg orvost?, kérdezte tőle ilyenkor
Pali,
a második taxis, aki a korcsmába járt. (Volt ugyan egy Laci nevű is, de ő a szükségét végezni és kávézni szokott, nem számítottam a kemény maghoz.) Az egyik legtisztább szellem volt, jó szúrós humorral megáldva. Néha piszkált, mert hamar rájött, hogy engem lehet ugratni. Kedvenc szólása az volt:
Tudom, hogy kiszámíthatatlan vagyok részegen, de akkor már ezt a szót nem tudom kiejteni.
Tudod, mi a különbség az alkoholista meg a részeges között?, kérdezte egyszer. Egy: az előbbinek több a pénze, az utóbbinak meg nem kell gyűlésekre járnia.
Válófélben volt, egy ideig a mi házunkban lakott, fönn, a lift gépháza mellett. Szörnyű meleg volt ott, nekiadtam egy levegőkavarót, mert egy ventilátor másra nem jó. Egy idő múlva észrevettem, hogy
Mari,
a másik pincér kedvéért járt ide. Különben egyszerre két pultoslánynak kellett volna dolgoznia, egy, aki kiszolgál, egy, aki meghallgatja a törzsvendégek dumáit, gyónásait, történeteit. Mari kemény kis csaj volt, a dühöngőket, az ismeretlen alkeszokat saját kezűleg dobta ki. Rövid haja volt, szép cickói, jókora, de kerek feneke. Azt nem szerette, ha a kedvenc sorozatait (volt egy kis tévé is fönn a sarokban) nem tudta megnézni valami hülye vendég miatt. Ami meglepett: az, hogy együtt römiztek
a Szőke Démon-
nal, akire A. ragasztotta eme nevet, mert egyszer látta, hogy csak ketten voltunk a kocsmában, és beszélgettünk. Nagy fekete pontot kaptam. Pedig ha A. tudta volna! Démon – aki tényleg szőke és kék szemű volt, de itt véget is ért a szőke nős viccek világa – csak
Karcsi
kedvéért járt ide, akiről sosem tudtam, mi a szakmája, mert mindent elvállalt. Veszélyesen jóképű hapsi volt, ráadásul a kocsma esze. Sokszor elkalapált sakkban, néha még akkor is, ha részegen, hogy úgy mondjam, népies műdalokat énekelt, és halálra bosszantott vele. Egyszer eljött egy estemre, úgy volt kiöltözve, mint egy gróf.
Na mármost: a két pár minden tagja tudta, mi az ábra, mégis békében megvoltak egymással. A nők szinte mindennap együtt römiztek, többnyire
Sógor-
ral, aki amolyan vezető szellem volt a kocsmában. Vállalkozó volt, egy csomóan neki dolgoztak a Magyalerdő törzstagjai közül. Ha rosszul jöttem ki ultiban a hajtószínnel, rám kiabált. Pali egyszer átváltott az éjszakai taxizásra, s azért nem láttam többet, Sógor meg követte Marit egy másik kocsmába. Pali és Mari összeköltöztek, már gyereket várnak. Sógornak amputálni kellett az egyik lábát. Ez iszonyat egy ilyen tevékeny ember számára.
Most látom, egy csomó jó arc nem fér be ebbe az írásba:
Tóni,
a kalóz külsejű ács és bádogos, aki azt mondogatta: Azért iszom, hogy megnyugtassam az idegeimet. Tegnap már mozdulni se tudtam a nyugalomtól. Ma? Még csak félig vagyok, mert elfogyott a pénzem. De ha kiment a vécére, hallani lehetett, hogy lötyög benne az ital. Ha a padlón feküdt, akkor is azt mondta: Állom a sarat!
Volt egy középkorú, kedves házaspár, akik minden este együtt itták meg a söreiket, és a régi szép délegyházi nudista időket emlegették, egy Zizinek becézett srác, aki csak kávét ivott, egy Surci nevű nő, akinek szintén kevesebbje volt egy kerékkel, de anynyira nem, hogy ne igyon; egy jószívű mozdonyvezető, aki az egyik legcsöndesebb vendég volt, és szinte bocsánatot kért egy ultiért, a felesége orgonaművész volt, de tényleg; István és a fia, István, vízvezeték-szerelők, Egon, a nazarénus redőny- és reluxaszerelő, Laci, a színházi szervező, Rudi bácsi és nője, mindketten hetven fölött, egy állás nélküli cigányprímás, az üvöltöző (süket) Márti néni, a Cigány Jancsi, a sakkozók közül, állástalan állás nélküli… És még…
Csupa olyan cimbora, akik a piát illetően roppant körülményesek, válogatósak: folyékonynak kell lennie, amit megisznak. Emberek, akik befogadtak.