Dervistréfák

Hét egymás után tanulmányozott Naszrudin-történetnek a szufik szerint akkora a misztikus hatása, hogy teljes megvilágosodás érheti tőle az embert. Naszrudin történetei: sokrétű tréfák. Kiválóan alkalmasak rá, hogy a fogékonyakból kitakarítsák az elbizakodottságot.
A dervisek isteni anarchistákként és legendás misztikusokként írták be nevüket az emberi szellem történetébe. Naszrudin molla (nevének jelentése: a hitbeli segítség mestere), akit gyakran neveznek tökéletes bolondnak is, a pompás humor és a furfangos észjárás szent dervise. Nagyon is kivan mind a négy kereke; „tantréfái” az ártatlanság és az eszmélkedés érzetét keltik föl hallgatóiban.
Naszrudin példázatosan sokarcú és kortalan alakjában maga az ember testesül meg, összes lehetőségében és lehetetlenségében. Gyakran tudatlan, megvilágosulatlan alakként lép elénk, így mutat rá alapigazságokra, előrehaladásunkat gátló köznapi gondolkodássémákra, viselkedésünk beprogramozottságára.
Az ilyen tréfabeszéd „királyi út” a kollektív tudat(talan)hoz – egyszersmind tükör, melyben ki-ki megláthatja önmagát. Ám aki csak a tréfaszintet észleli, annak még bőven akad teendője, ha ki akar szabadulni béklyóiból. A szufi mesterek azért élnek ilyen „tantréfákkal”, hogy töröljék tanítványaik negativitását, és megtisztítsák az elméjüket. Nincs egyszerűbb, egyszersmind összetettebb tanítási módszer, mint a dervistörténetek. Elősegítik önismeretünket, eloldanak bennünket személyes élethistóriánktól, eltávolítják a kondicionálásunk emelte korlátokat. Miközben kinevetjük saját életünket és botorságainkat, könnyebben és közvetlenebbül észleljük emberi állapotunkat, rálátunk gyarlóságainkra, gyönge és erős pontjainkra.
Bahaudin Naksbandnak („A Festő”; 1318–1389) mondta valaki:
– Történeteket mesélsz nekünk, de nem magyarázod meg, hogyan értsük őket!
Bahaudin így válaszolt:
– Mit szólnátok, ha a kereskedő, akitől gyümölcsöt vásároltok, a szemetek láttára elköltené, és csak a héját hagyná nektek?

Naszrudin egy meleg nyári napon a szilvafa alatt heverész, és a szomszéd földjén gömbölyödő óriási görögdinnyéket bámulja. Eközben gondolatai magasabb szférákba szárnyalnak.
„Miként lehetséges, hogy ez a szép nagy szilvafa ilyen hitvány kis gyümölcsöt terem? Azon a semmi kis kúszónövényen bezzeg milyen pompás dinnyék nőnek…”
Miközben a természet ellentmondásain töpreng, egyszer csak magvas gondolatokkal teli fejére pottyan egy szilvaszem.
– Á, most már értem! – sóhajt a molla. – Hát ez az oka! Hamarabb is rájöhettem volna…

Naszrudinnak sikerül csótányokat idomítania. Hónapokig tartó fáradozásának eredményét a tudományos akadémián is bemutatja.
Csatasorba állítja a csótányokat, és vezényel: – Csótányok, előre indulj! – A csótányok elindulnak. – Balra át! – mondja, és mindegyik balra fordul.
Az akadémia elnöke éppen elismerését akarja kifejezni a molla idomítói teljesítményéért, de az idomár közbevág: – Várjanak, uraim, a lényeg most jön!
Naszrudin kiemel egy csótányt az utolsó sorból, kitépi a lábait, majd visszateszi a bogarat a helyére, aztán megint vezényel: – Csótányok, előre indulj!
A bogarak ismét elindulnak, kivéve az egy szál lábatlant, mert az nem moccan. – Balra át! – És minden úgy történik, mint az imént, csak a csonka csótány hever mozdulatlanul.
A tudósok kérdőn néznek Naszrudinra.
Ő pedig teljes öntudattal így szól: – Íme, napnál világosabban bebizonyítottam, hogy a csótányok a lábukkal hallanak!
Ne nevess korán! A csótányok – akárcsak legközelebbi rokonaik, a szöcskék és a tücskök – hallószerve az elülső lábuk bevágásában található.

Egy ifjú költő megmutatja verseit Naszrudinnak.
– Mi a véleménye róluk? – kérdezi izgatottan néhány nap múlva.
– Százszázalékosan jók – feleli a molla.
– Kifejtené részletesebben is? – dadogja az örömében fülig veresedő poétajelölt.
– Kilencven százalék ordas közhely, kilenc százalék bágyadt utánérzés, egy százalék eredetiség…

– Taníts meg imádkozni! – kérleli Naszrudint egy ifjú.
– Lehetetlen, fiam. Imádkozol te amúgy is eleget, az agyad egy része mással se foglalkozik, csak imádkozással – mondja a molla.
– Nem értem, miről beszélsz. Az a bajom, hogy már hosszabb ideje nem tudok Istenhez imádkozni – válaszolja a fiatalember.
– Ó, az egészen más! Arra kértél, hogy tanítsalak meg imádkozni, de Istent nem említetted. Az az imádság, amiről én beszéltem, és amit te szakadatlanul művelsz magadban, a környezetedre irányul, mert folyton aggodalmaskodsz, hogy mit gondolnak rólad a többiek. Azonkívül állandóan a pénz bálványához fohászkodsz, mert leginkább pénzre vágysz. No meg a biztonság és a gondtalan jólét illúziójáért imádkozol. Ha szüntelenül ennyi istenség meg ima nyüzsög a fejedben, és tömíti el a lelkedet, ne csodálkozz, hogy nincs benned hely az igazi imádság számára!

Naszrudin megmutatja könyve kéziratát egy látogatónak. A látogató beleolvas a kéziratba, és egyszer csak megszólal: – Ez a szó itt hibásan van leírva.
A molla nyomban kitörli a szót, és úgy írja le, ahogy a látogató szerint helyes.
A vendég távozása után megkérdezi a barátja: – Miért javítottad át a helyesen írt szót helytelenre, ahogy ez az ember javasolta?
– Udvariasságból – válaszolja Naszrudin. – Ez az ember azt hitte, segít rajtam. Abban a hiszemben cselekedett, hogy tudatlanságának kinyilvánításával tudásról tesz bizonyságot. Jobbnak láttam udvariasan viselkedni, és elhallgatni az igazságot, mert aki udvariasságra meg társasági életre szomjazik, nem bírja elviselni az igazságot. Csak ostobák és tudálékosok hiszik, hogy kötelességük mindig mindenkit okítani, holott az emberek általában nem okulást keresnek, hanem figyelmet akarnak kelteni maguk iránt.

Naszrudin elégedetten dünnyög magában. Kérdezi tőle a barátja: minek örül ennyire?
– Az a tökkelütött Ali! – feleli a molla. – Valahányszor találkozunk, állandóan hátba vereget. Ma reggel dinamitrudat rejtettem a kabátom alá. Ha még egyszer hátba mer verni, menten leszakad a karja.

– Hogyan juthatok legkönnyebben Isten országába? – kérdezi Naszrudintól a tanítványa. – Szívesen megmutatom az utat. De mielőtt e magasztos tárgyra térünk, hajolj meg Isten előtt! – A tanítvány engedelmeskedik, és jó mélyre hajol. Ekkor a molla fenéken billenti, hogy csak úgy nyekken. A váratlan rúgástól soha nem tapasztalt nevetésroham tör a tanítványra, és eloszlatja minden kétségét: „azonnali megvilágosodásban” van része. Hosszú évekkel később is mondogatja: – Mióta Naszrudin átbillentett „Isten országába”, egyfolytában nevetek.