Egon szereti Döncit és viszont

Mézeskalácsidill, őszi pompa, csörgedező patak felett táncoló pillangók. A mennybéli tájon szertenéz Egon, a hóbortos csillagász: az eget kémleli, a galaxisokat odafent, amelyekben valahol, egy egészen távoli kék bolygón él képmása, az ember. Világszínvonalú, bájos magyar animáció önerőből, bő százmillióból.

Kedélyes egyszerűséggel mesél arról az első magyar 3D-animáció (s rágja szánkba végül, hogy a maflák is értsék), hogy ennek az űrbeli, naptárképszépségű – gyermeki – csodavilágnak a földi mása örökre elveszett, mert az ember, az áhított és csodált galaxisbeli társ tönkretette.
Hogy megszoktuk annak idején, s hogy kiveszett az animációból a báj; micsoda képi terror zuhan a mai gyerekre – az utódra –, amint a mesecsatornákat bámulja, milyen eszeveszett, csak a rövid távú szempontokat figyelembe vevő, piaci kapzsiság kell ahhoz, hogy az animátorok a gyerekeket megigéző mocskot, poklot és horrort tekintsék csak eladhatónak, s hogy szivárog vissza most mosolyogva a valódi mesebeliség a moziba. A Pixar-filmek minőségét simán hozó Egon és Dönci a magyar animáció legszebb hagyományait követi, nem akarja a valóságot mímelni, nem ijesztget-rémisztget, nem bukkannak elő gennyes-véres szörnyek az odvakból, egyszerűen csak szerethető és szép akar lenni, ráadásul még okít is. (Éppen ezért – mert olyan, amilyen – élesen szemben áll a hét másik premieranimációjával, a Beowulf című, VIII. századi angolszász epikus költeményt meglehetősen szabadon értelmező és átdolgozó „szuperprodukcióval”. A kettőt persze nem lehet és nem is érdemes összehasonlítani, itt és most éppen csak annyit, hogy a Beowulf technikai csoda, semmi több. Fantasyélménye már a vége főcím alatt tovaröppen.)
Az Egon és Dönci üzenni akar. Nem beszél, inkább csak gügyög, csendesen eljátszadozik a hóbortos csillagásszal, aki saját bolygóján a Voyager 3-ra lelve fel akarná kutatni az embert, de elkésne. Egon jóakaratú figura, rossz tulajdonságokkal csak teltkarcsú, lusta űrmacskája terhelt, valahogy úgy, mint Garfield odaát a tengerentúlon, ráadásul ettől még Egon szereti. A csillagász eszközei öregesen kopottak, recsegnek és ropognak, semmi nem tökéletes, sőt minden elromlik, ezek között a mókás, szinte önálló életet élő tárgyak (ócska képernyő, százéves pénztárgépre emlékeztető műszerfal, plüssállat és paprika) között hibátlan burleszk kezdődik a súlytalanságban, ahol a gondok sem igazán nyomják a lelket, pedig vannak bőven: az űrhajó defektes, a Plútó túl hideg, a Nap túl meleg, a Marson emberek helyett ufonauták röpdösnek, s a Föld pedig, az úticél egy repedezett, szikkadt, szinte (!) kihalt sivatagbolygó. Azért csak ne keseregjünk, mi még élünk, a magyar animáció meg ezen a szikkadt tájon is virágot bont, illatozik, valahogy úgy, mint Máris szomszéd hőskorában, amikor az örökzöld népmeséktől Szirénkén és Kukorin át Gusztávig, János vitéztől Grabovszkin át Döbrögiig a mese bája, színei feloldották a barakk szürkeségét, s betapétázták gyerekkorunkat.
(Egon és Dönci – Mindenütt jó, de legjobb otthon. Színes, szöveg nélküli magyar animációs film, 72 perc. Rendezte: Magyar Dániel, Magyar Ádám. Forgalmazza a Hungaricom.)