Egy pörkölt Arnolddal

Pintér Tamás egyetemi docenst, kaszkadőrt, az 56 csepp vér musical ötletgazdáját választotta az idén a Belváros díszpolgárának a képviselő-testület. A filmes és színházi szakmában Oroszlán néven ismert Pintér Tamás öttusában, lovaglásban és párbajtőrvívásban nemzeti válogatott volt, és negyven évig tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Interjúnkból kiderül, mit gondol a magyarokat megosztó politikáról, de azt is megtudjuk, hogy az ötödik kerületi közértes köszönése miért ér többet Brigitte Bardot házibulijánál.

Meghatotta, hogy Mindszenty József, Tőkés László, Antall József és Tempfli József után a Belváros díszpolgárává választtták?
– Sok rossz élmény ért a közelmúltban, s szerencsére jók is. Ilyen jó élmény volt a Budapest belvárosi díszpolgári elismerés. Az átadásán olyan fordult elő velem, mint ami talán soha az életben, hogy meghatódtam. Sok minden ehhez a kerülethez köt. Ez a városrész olyan számomra, mint egy falu, az itt élők köszönnek egymásnak az utcán, s nincsenek plázák sem. A plázákat amúgy messzire elkerülöm, mert azt szeretem, amikor bemegyek a kis sarki közértbe, s azt mondják, hogy jó reggelt Pintér úr, s megkérdik, hogy érzem magam. Huszonhét éve ebben a Kossuth téri lakásban élek, de már előtte is a Belgrád rakparton laktam, egészen 1972-től. Azt megelőzően volt egy kis kitérő, ki voltunk telepítve a Békés megyei Csorvásra. Apám, mint ahogy a családom több férfi tagjai is, katonatiszt volt, a háborúban meghalt. Miatta számítottunk osztályidegennek. Az ötvenes években az egyik este jöttek az ávósok, s azt mondták, hogy reggel jön a teherautó, amit fel tudunk rá tenni, azt vihetjük, amit nem, az marad. A hatvanéves nagyanyám, a negyvenéves anyám és én, tízévesen a rendszerre igen veszélyes elemek voltunk szerintük. Emlékszem, egy ideig minden éjszaka ellenőriztek a géppisztolyos rendőrök, hogy nem szöktünk-e meg. Később megszűntek az éjszakai zaklatások, de sokáig nem volt szabad Budapestre jönnünk.
– Ön az 56 csepp vér ötletgazdája. Hogyan lett az?
– Andy Wajnával jó a viszonyom, sok filmjében dolgoztam. Ő beszélt nekem arról, hogy készíteni szeretne egy filmet 1956 ötvenedik évfordulójára Szabadság, szerelem címmel, amelyben később egyébként én is szerepet kaptam. Még a film készítésének idején egyik este a televízióban a West Side Storyt adták. Na, mondtam magamban, csináljunk egy musicalt is! Rómeó és Júliát. Vörös Júliát és fehér Rómeót a forradalomban… A darab elkészült, nagy sikere volt a Los Angeles-i magyar filmhéten, rövidesen Chicagóban is vetítik. Nekem külön öröm, hogy a filmet kaszkadőri Oscar-díjra, engem pedig kaszkadőri életmű Oscarra fognak jelölni.
– Ezt honnan tudja?
– Megírta Arnold Schwarzenegger. A Vörös zsaru budapesti forgatásakor ismerkedtünk meg, együtt edzettünk a filmgyári edzőteremben, s éjszakáztunk is sokat. Több kedves történetem van róla. Hajnali ötkor lefékez velünk a taxi a Kossuth téren, szállok ki, Arnold pedig ment volna tovább az Intercontinentalhoz. Bár álmosak vagyunk, és ittunk is, azt kérdem tőle, nem akarsz enni még egy vörösboros marhalábszárpörköltet, s inni egy korsó jéghideg sört? Hát, hol lehet ilyet enni? – kérdezi hitetlenkedve. Nálunk, mondom, mire vidáman kikászálódott a taxiból. Kiderült az is, hogy édesanyáink egy iskolába jártak. Az én nagyapám huszár volt, a bécsi spanyol lovasiskola professzora, aki éppen Grazban szolgált, amikor édesanyám született, s Arnold is grazi. Mutattam neki a régi fényképeket, mire azt mondta, hogy az ő édesanyja is oda járt. Fel is hívta telefonon, pár nap múlva ő is eljött hozzánk, s mindegyik felvételről másolatot kért.
– Most mint Kalifornia állam kormányzójának, elég sok baja van a tüzekkel és vizekkel… Tartják még a kapcsolatot?
– Természetesen, levelezünk, most éppen az életműdíjjal kapcsolatban írt.
– Ön a Magyar Kaszkadőrszövetség elnöke. Hol a helyünk a világban, s hol a helyünk az anyagi elismerés terén?
– Hatvannégy vizsgázott kaszkadőr van Magyarországon. Abból talán tízen élnek meg ebből, s öten lehetnek, akik igazán jól megélnek. Természetesen nem tudjuk felvenni a versenyt az amerikaiakkal vagy angolokkal a technikai adottságok terén, magyarul, ahol pénz kell: autón, repülőn, helikopteren és hasonló helyeken, de lovaglásban s gyalogos dolgokban, mint a verekedés, esések vagy lángolás, a világ élmezőnyébe tartozunk. Az a rendező, aki magyarokkal dolgozott, ragaszkodik hozzánk.
–Magának van valami specialitása?
–Természetesen. A ló. Gyermekkorom óta lovagolok, s minden felmenőm lóval foglalkozott. Ráadásul öttusáztam is.
– Ma már inkább kaszkadőrszakértő. Ez mit jelent?
– Én viszem a kaszkadőröket, sőt, amikor akciórendező vagyok, én veszem fel az önálló, kaszkadőrt igénylő részeket. Ilyenkor komplett stábom van, operatőrrel, világosítóval, technikai személyzettel. Érdekes feladat, s ma már ezt szeretem a legjobban. Most leszek hatvanhat éves, de mindent úgy csinálok, mit harminc évvel ezelőtt… Szilveszterkor hajtok az ügetőn, tavaly nyertem is, motorozok és vitorlázom.
– Ez utóbbit nem is akármilyen szinten, hiszen földkerülő versenyen is indult. Melyik szakaszon?
– Tavaly, a Hongkong Challenge földkerülő vitorlásversenyen, a Kanári-szigetektől a Karib-tengerig. Tenerifét érintve indultam, majd az Atlanti-óceánt átszelve a karib-tengeri Santa Luciára érkeztem meg. Felejthetetlen érzés. Tizennégy napig mentünk úgy, hogy nem találkoztunk sem szárazfölddel, sem hajóval, de még egy repülővel sem. Négyóránként váltottuk egymást, fönt az ég, lent a 4700 méter mélység. Amikor az ember végre a szárazföldre lép, azt mondja, hogy soha többet. És másnap újra a vízen van.
– Névtelen vár, Eldorádó, Fekete város, Linda, Kántor, Talpuk alatt fütyül a szél, István, a király, A temetetlen halott, Kontroll. Élete szorosan összefonódik a filmiparral, aminek tökéletes bizonyítéka: a világ több országában összesen már több mint 400 filmben szerepelt, s akkor még a színházról nem is beszéltünk. Szóval, ott van mindenhol, ahol elcsattan egy pofon.
– Az első film a Gerolsteini kaland volt. Akkor nem voltak még kaszkadőrök, többnyire öttusázókat hívtak be. Ezeknél a filmeknél érlelődött ki, hogy mi is az a kaszkadőr. Jöttek a Zsurzs-filmek, a Jancsó-filmek. Az Életünket és vérünket című Jancsó-film felvételeinél éppen a rendező mögött álltam. Jöttek a lovasok, körbe-körbe a kamera előtt, s Jancsó engem kérdezett, hogy mit tegyünk még a lóra. Nos, már minden volt: meztelen nő, zászló, molinó, még táncosok is, de csak kérdezte, hogy mit tegyünk a lóra, mit tegyünk a lóra? Tegyünk biciklit – mondtam.
–Viccből?
–Kínból. Azt mondta erre: jó! Így kerültek a biciklik a lóra. Hernádi Gyula aznap nem volt a forgatáson, mert valami dolga akadt Budapesten, de megnézte a még vágatlan felvételt, s mikor harmadnap eljött a forgatásra, azt mondta nekem: Oroszlán, te érted a mi nyelvünket, le a kalappal.
– Mi a szomorúsága?
– Negyven évet tanítottam a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, később egyetemen, s nagyon szerettem ott lenni. Új emberek kerültek az intézmény élére, akik már nem törődtek a fontos dolgokkal. Nálam az idő mindig fontos volt. Ragaszkodtam a pontossághoz. Azt mondtam a tanítványaimnak, hogy az óra reggel nyolckor kezdődik. Én mindig pontosan itt leszek, tekintsük ezt randevúnak. Aki elkésik, egyszer el van nézve, de másodjára már nem jöhet be. Ehhez tartottam magam, s ez működött is. Nos, oda jutottunk, hogy egyszer mentem be reggel nyolcra, és a portás azt mondta, hogy tanár úr ne siessen, rajtunk kívül még nincs itt senki sem. De más órák tanárjai és diákjai se mentek be, a foglalkozások csak úgy elmaradtak. Való igaz, vannak olyan tanárok is, akik külföldön rendeznek, s a diákot egy évig nem is látják. Én kezdtem ezt szóvá tenni, mire egy évig nem is foglalkoztattak. Egyszer mégis újra szakmai dolgokról beszéltem az egyik vezetővel, aki egyszer csak így szólt: nem gondolod, hogy rossz oldalra álltál? Mire azt feleltem, nem álltam sehová, oda születtem, amúgy pedig szerinted lehet egy szaltót balról és jobbról tanítani? Hát nem lehet. Szó szót követett, s azt tanácsolták, hogy inkább menjek nyugdíjba, így idén június elsejével elmentem nyugdíjba, amit nagyon sajnálok, mert az életem volt a főiskola. A mai napig dolgozom az ország összes színházában, s amit tapasztalok… A feleségem színésznő. Tavaly a Fidesz kongresszusára felkérték műsorközlőnek. Csupán annyit mondott, ez és ez következik, most pedig énekeljük el a Himnuszt. Erre elvettek tőle egy főszerepet, amire évek óta készült. A rendező azt mondta, ezek után nem tud együttműködni vele. Nos, ők így működnek. Amúgy nem szeretem ezt a jobboldal, baloldal játékot sem. Magyar vagyok, nem valamilyen oldali. Bár rengeteget dolgoztam külföldön, és számos alkalommal csábítottak, soha eszembe sem jutott, hogy kint maradjak. Mauritius szigetén forgattam másfél hónapig. Hazafelé át kellett szállnunk Párizsban, ahol még nem jártam. Az egyik francia színésszel összebarátkoztam, és amikor álldogáltunk a párizsi reptéren, fűzni kezdett. Maradj itt néhány napra, ma este buli lesz Brigitte Bardot-nál. Nem maradtam. Tudja, miért? Mert itthon köszön a sarki fűszeres.