Gondolatjáték a teátrum körül

Amint kiderült, hogy Alföldi Róbert is pályázott a Nemzeti Színház élére, mindenki tudta, már megvan a nyertes. Felesleges volt annyi embert beugrasztani ebbe az egyébként elég silányra sikerült, szakmaiság fedőnevű bohózatba. De tudjuk, kellettek ők is, azok, akik komolyan vették, hogy itt leírt koncepciók, szakmai gyakorlat és szintén szakmai megbízhatóság számítanak. Kellettek, hogy mégse illethesse senki antidemokratizmus vádjával a minisztériumot.
És a statiszták lelkesen közreműködtek. Hosszú dolgozatokat írtak, támogatókat vonultattak fel, elképzeléseket körvonalaztak. Vajon nem vették észre, mi folyik az előadás kulisszái mögött, hogy alig érzékelhetően és suttogva, de valószínűleg ott bonyolódik a valódi cselekmény? Lehet, hogy nem. Őszintének tűnt Balikó Tamás és Szűcs Miklós felháborodása, amikor kiderült, hogy pályázatukból lényeges oldalak maradtak ki. Pedig gyanút foghattak volna, mert a szakmai kuratóriummá pumpált baráti társaságnak nem tűnt fel a hiány. Vagy ha feltűnt, nem tartották fontosnak szólni. Mindkét lehetőség gyanús. Ha nem vették észre, azért, mert akár arra is enged következtetni, hogy nem olvasták el a munkákat kellő alapossággal. Ha nem akartak szólni, azért, mert arról tanúskodhat, a végeredményen a legnagyobb gondossággal összeállított pályamű sem változtatott. Mindegy, sikerült ráhúzni a köddé vált oldalak botrányát a minisztériumi alkalmazottra, aki a pletyka szerint már nagyon unt a fénymásoló mellett állni, és a feleslegesnek gondolt mellékleteket nem sokszorosította. Jaj nekünk, ha tényleg ilyen ócska lebuj a minisztérium! Érdekes, Alföldi Róbert pályázatából nem hiányzott egy pont, egy vessző sem. Az élet tele van véletlenekkel, mondják, de én ebben nem hiszek. Lehetőségek vannak, helyzetek, elrendelések és megrendelések.
Ahogy készültünk a nagy eseményre, és rendes napilapos kultúrarovatként igyekeztünk lépést tartani az eseményekkel, megkérdeztük a pályázókat, mi a koncepciójuk lényege. Mindenki válaszolt, kivéve Alföldi Róbertet, aki azt mondta, majd a döntés után mesél. Babonás volt vajon, vagy rátartian biztos a dolgában? Egyszer talán ez is kiderül. Kérdések, kérdések. És még néhány. Miért, de tényleg, miért kellett ez az őrült titkolózás? A magyar állam költségvetéséből – vagyis fogcsikorgatva befizetett adónkból – fenntartott intézmény élére keresett vezetőt nagy titokban a minisztérium. Csak a tűz közelében melegedő ballib lapok megerősítetlen információiból értesülhetett a közvélemény a szakmai kuratórium összetételéről (többek között Benedek András, Léner Péter, Zsámbéki Gábor, Nagy András, Molnár Piroska). Az őket felkérő minisztérium gyáván magánügyként kezelte a névsort. Talán félt, hogy a szakpolitikai szempontból egyszínű csapat kiléte nem kívánt közéleti botrányt kavarna? Félt, hogy ebből is ügy lesz, mint a vidéki színházak igazgatóválasztásaiból? (Mert ügyet csak akkor kifizetődő kreálni, ha a liberális magon kívüliek kerülnek helyzetbe. Ha saját kutya kölykei, akkor csendre, nyugalomra van szükség.) Talán ezért kellett a nyilvánosságot kizárni abból döntésből, amely pedig igazán a nyilvánosságra tartozik. Ránk tartozik, mert itt nem egy színházról van szó, hanem A Színházról, mi tartozna hát ránk, ha ez nem?
Annyira publikussá kellett volna tenni az utód megtalálását, amennyire csak lehet. Hosszú pályázási időszakkal, értelmiségi és sajtóvitákkal. Valódi üggyé, amely mindenkinek fontos, amelyről mindenkinek van véleménye, amelyről pár hónapig mindenki beszél. Hogy aztán a döntéshozók érezzék szavuk súlyát, és a győztes hivatalban töltött ideje minden másodpercében mázsás teherként hordozza felelősségét. Miért nem lehetett így? Alföldi Róbert, a nyegle csikó bírta volna ezt a terhet? Megint csak kérdések. És persze, hogy megint egy: ha nem alattomosan, dolgozószobákban köttetett titkos alkukkal dőlt volna el a poszt sorsa, hányan jelentkeztek volna olyanok, akiket most épp az előre kiszámíthatóság riasztott, épp az tartott távol, hogy nem óhajtottak a politikai szempontok elfedésére kitalált színjátékban részt venni? Nem lett volna-e jobb az új direktornak – akár Alföldinek, ha mellette döntenek – azt érezni, hogy nemcsak barátai állnak mellette, hanem a szakma nagy része, az ország szeretete? És ez újra csak gondolatjáték, hiszen ez itt és most nem fordulhat elő. Ehhez igazi szakma és igazi demokrácia kellene. Az, hogy a közélet szereplői merjenek kilépni saját langymelegen biztonságos és megbocsátó – politikai – köreikből, és valódi tudásukban bízva induljanak hódító útra. Ami évezredek óta tudjuk, hosszabb és nehezebb.
Még mielőtt azt kérdezné a felháborodott olvasó, hogy mi bajom az aranyos, helyes, díjakkal elhalmozott Alföldivel, elmondom, például ez. Ennek a rettegésnek köszönhető, hogy ő most az, aki. A barátai karolták föl, ők csinálták meg, hogy ezzel a divatos amerikanizmussal éljek. Egyébként is, hol tartana most, ha nem ő lett volna Carter doktor magyar hangja, ha nem vezetett volna reggeli műsort, nem lett volna az említett baráti kört népszerűsítő portréműsora, ha nem szerepelt volna bulvárlapok címlapján, ha nem lenne a Heti hetes szereplője? A nagyközönség nem Luciferként ismeri, nem Rómeóként vagy Iván Karamazovként, még csak nem is feltűnési vágytól hajtott rendezései miatt. Nem emlékszik, mekkora vihart kavart a Trisztán és Izoldával, és mekkorát bukott a Cseresnyéskerttel. Ha nem alkotott volna magából ijesztő tudatossággal médiasztárt, aki minden fórumon híven reklámozza az őt támogatókat, most egy lenne a tehetséges, jól ismert színész-rendezők közül. De hálás liberális barátai, akik magukat A Szakmának (így, nagybetűvel) kiáltották ki Magyarországon, agyondicsérik szexualitástól túlfűtött, többnyire maníros rendezéseit, elhallgatják bukásait, és a valaha valóban nagyra hivatott, mára tévébohóccá egyszerűsödött színidirektorból „művészóriást” faragtak.
Hát, ez a bajom. Meg az is a bajom, hogy ily módon ez az értelmiségi kör, illetve az a politikai oldal, amelyikhez köthető, megszerezte magának a Nemzeti Színházat. A Gyurcsányból nemzeti hőst faragó Nádas Péter állítólag drámákat ígért Alföldinek, és mellette áll a szolnoki igazgatókinevezés ellen tiltakozó, de az Új Színházat Demszky ellen meg nem védő Magyar Színházi Társaság számos tagja. Nyilván őszintén örül most a szélsőséges, uszító kormánypropaganda és gyűlöletbeszéd-műsor, a Heti hetes stábja és közönsége – akik nemzetközi botrányt gerjesztenének, ha egy Hír TV-s sztár bármilyen állami megbízást kapna, vagy mondjuk a vidékre száműzött Kerényi Imre újra ringbe szállna akár csak egy egyszerű fővárosi színházért.
Szóval teljes a boldogság a baloldalon. A jól begyakorolt, bevált módszerrel szakmaiság álarca alatt ismét politikai konccá tették azt az intézményt, amely az ország első színháza hivatott lenni, és amelyre bizony ráférne a jobbítás.
Hogy mit rejt Alföldi pályázata, máig sem tudjuk. Egyelőre nem árulja el, mert a Bárkában bemutatóra készül. Mással van elfoglalva. Majd ha lesz ideje a Nemzetire, na, majd akkor elmeséli. Mi pedig figyelünk.