Írástudók árulása 7.4

Popper Péter tanárom volt az újságíró-iskolában. A kádári diktatúra a végnapjait élte, sorra petícióztuk szét a marxista tárgyakat, a hétfő reggeli Popper-előadásokat azonban a világért el nem mulasztottam volna. Popper módszere a következő volt: az első órában ismertetett egy pszichológiai iskolát, meggyőzött az adott lélektani megközelítés egyedül üdvözítő voltáról, majd a második órában cinikus precizitással szétzúzta a feldicsért teóriát. A pszichológia kevéssé érdekelt, ám a feltálalt metodika igen.
Popper politikai publicistának csapnivalóbbnak bizonyult, mint előadónak vagy esszéista gurunak. Hiába bugyolálta szivárványos műveltségbe: sütött belőle az elemi indulat. Orbán-gyűlöletének forrását nem ismerem, de kronológiai tény, hogy előbb lett Horn Gyula tanácsadója, mint ahogy Orbán Viktor kormányra jutott volna. Ez még magyarázható volna valami megkésett becsvággyal, de az írástudói árulás tényét akkor is bajos volna vitatni.
Mindezt azért emlegetem fel, mert Popper nemrég fogadta a Figyelő riporterét, Lambert Gábort, s igen furcsákat mondott neki. „Nagyon sokfelé odadugtam az orromat, szellemi iskolák, vallások, misztikus társaságok, politika, és sehol nem tudtam megmaradni. Volt, ami tetszett, de ez nem jelentett többet számomra, mint hogy szellemileg felemeltem a hátsó lábamat, és odapisiltem, hogy na, ez jó hely, ám továbbmentem.” Ez rendhagyó intellektuális hitvallás is lehetne, ha régi tanárom a terület megjelölése közben nem tett volna mindig megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásokat – mintha ama régi stúdiumokon az első órát nem követte volna a relativizáló második. Állítólag létezik egy „popperi magánvallás”, amely úgy foglalható össze, hogy „a saját hitemhez hűséges kétkedő vagyok” – a descartes-i racionalizmustól a buddhizmusig terjedő skála azonban túl széles ahhoz, hogy a teológia e Tamás Gáspár Miklósát bármilyen tekintetben igazán komolyan lehetne venni.
De nem volna ezzel semmi baj, ha Popper az elmúlt években – a Horn-féle tanácsadóskodástól függetlenül is – nem ártotta volna bele magát fölöttébb aktívan és igen mélyen a napi pártküzdelmekbe. Ahogy saját magával kapcsolatban kissé megengedően fogalmaz: sokáig „odacsóvált” a politikának; de azt mondja, hogy most már nagyon unja, mert fantáziátlan. „Ezeket a jelszavakat jobbról is, balról is hallottam már gyerekkoromban. Nincs egy új ötlete a szocialistáknak vagy a Fidesznek, se senkinek. Ugyanazt ismétlik, ami már tizenötször elpuffant a magyar történelem során.” A politikai publicisztikával azért hagyott fel – árulja el az ámuló riporternek –, mert „én azt látom a baloldalon, hogy elképesztően tehetségtelenek. Sodródó politikát látok, koncepciótlanságot”. Milyen érdekes, hogy e balnihilhez épp a gyurcsányi összeomlás határán, a 14 százalékos MSZP- és az egyszázalékos SZDSZ-népszerűség fázisában érkezett el! Régebben harcosabb volt, s nemigen emlékezett a gyerekkori jelszavakra.
Nehezen alulmúlható például az a kampány-szerepvállalása, midőn közreműködött „doktor” Kende Péter második, még minősíthetetlenebb Orbán-gyalázó pamfletjének előállításában. Kende lelkesen idézi a korábbi publicisztikai gyalázkodást: Orbánt „Popper Péter pszichológus egy cikkében farkasnevetésű miniducének nevezte, már a megjelenésében látott valami brutalitást. Kőkemény hatalmi játékosnak látta, akit semmi más nem érdekel, csak maga a hatalom. Távol áll tőle minden demokratikus vonás – tartja ma is Popper –, tényleg egy miniduce. Ha módja lenne, vagy lesz, annyira kiépíti személyes hatalmát, amennyire csak lehet. Úgyhogy attól kezdve, hogy ilyennek láttam, sokat piszkáltam publicisztikákban itt-ott.” Ez a piszkálódás most varázsütésre véget ért: az élettől szertartásosan búcsúzkodó Popper Gyurcsány Ferencet nem látja kőkemény hatalmi játékosnak, akit semmi más nem érdekel, csak a hatalom. Gyurcsány nem akarja kiépíteni személyes hatalmát: a pártelnöki és miniszterelnöki pozíciókat csupán azért halmozza, mert pótolhatatlan. (Ezt tőle tudni.) Viszont nincs farkasnevetése, bármit jelentsen is ez. Egyáltalán, tanár úr: a pszichológia mai állása szerint képes nevetni a farkas?
A nem kifejezetten Orbán-fan index.hu tudósítója, Szily László tavaly január 14-én így számolt be a Kende-könyv bemutatójáról: „A szocialisták olyan elfogulatlan, ádáz kritikusai ültek körben, mint Gálvölgyi János vagy Selmeczi Tibor, de nagy élményt okozott a srégen szemben ülő Popper Péter is, aki egy szeme közt csillogó pontocskát viselő csajnak a tantráról sutyorgott.” Hogy jön össze a tantra és a minidúcsézés, tanár úr, kérem? S van-e bármi jele, hogy Popper az életút vége felé szégyenkezne az írástudói árulás miatt?
Korántsem egyszeri botlásról beszélhetünk. Ezt májusban nyilatkozta Friderikusz Sándornak: „Amikor az emberek már dugig vannak a zűrzavarral, akkor jelentkezik egy erős ember a politikában, és rendet csinál. Ez így volt a weimari köztársaság után is, hogy akkor Hitler csinált rendet, vagy Oroszországban Sztálinék csináltak rendet és a Lenin. Hogy most Orbán Viktor ajánlkozik, hogy majd ő rendet csinál a kialakuló magyar anarchiában, ez mindegy. A lényeg az, hogy ha a demokrácia anarchiává torzult, akkor az egész visszafordul a diktatúra felé.” Aha: Hitler, Sztálin, Lenin, Orbán – remek példatár. Gyurcsány meg a maga hitleri ízű Új Rendjével még a „futottak még” kategóriába sem küzdötte be magát. E listázáson még Friderikusz is meghökken: „Nem túlzás ezt a párhuzamot megvonni Hitler, Sztálin és Orbán Viktor között?” Mire a popperi replika: „De, túlzás: hízelgő Orbán Viktorra.” Hacsak úgy nem…
Itt már nem arról van szó, hogy adott egy teória, amit merő sportból megcáfolunk. Ez a legvegytisztább gyűlöletbeszéd. Pedig Popper nem szenilis, ha ilyen világos meglátásai vannak: „A fasizmus az egy olyan politikai rendszer, amelynek az az alapelve, hogy az ellenfeleit meg kell semmisíteni. Ha ráül egy kapitalista országra, akkor nácizmus lesz belőle. Ha ráül egy szocialistának nevezett országra, akkor sztálinizmus lesz belőle. De a lényeg ugyanaz.” Én is ezt vallom, sőt már Pethő Sándor is ezt vallotta. De akkor miért a kínos részrehajlás? A kettős mérce különösen ordító annak tudatában, hogy Poppert az MSZP még alázta is. Ismét a Figyelő-cikkből, miért köszönt le Horn-tanácsadói szerepéről: „Azt láttam, hogy karácsonyfadísznek használ csak, és azt hiszi, én majd biztosítom a pesti zsidóság rokonszenvét.” Ez már egészen olyan, mint Bauer Tamás vallomása a Mozgó Világban, miszerint rasszista meggondolásból emelték Kuncze Gábort az SZDSZ élére. Ráadásul különbség tétetik a pesti és a vidéki zsidóság között. „A baloldalon – mondja Popper –, ha észrevették valakiről, hogy politikailag tehetséges, hát kinyírták, mint riválist és konkurenciát. A Fideszben is több koncepciózus politikust látok, mint a baloldalon. El kell ismernem.” Ám a Figyelő szerint továbbra is erős benne a karizmatikus vezetőtől való félelem…
Irracionalizmus ellen nem lehet harcolni. De megbékélni sem lehet a végső távozás előtt, ha valaki magának is hazudik. Ha szellemi kalandozásai során a minidúcsézó Popper netán a kereszténységhez is „odadugta az orrát”, megtanulhatott volna egy egyszerű szót: „Bocsánat.”