Fehérgyarmattól keletre, a Szamos és mellékvizei termékeny lapályán fekszik a szomszédos Kis- és Nagyszekeres. Negyedórányi járásra vannak egymástól, szinte csak a köztük húzódó vasút választja el – vagy inkább köti össze – a két település összesen ezerkétszáz lakosát. Ennyi embert érint ugyanis csak e két községben, hogy a kormány likvidálni akarja a MÁV Mátészalka–Zajta közötti szárnyvonalát.
A két falu neve már 1181-ben szerepel (együtt) oklevélben Zekeres alakban. Újból felbukkan 1288-ban és 1366-ban, ettől fogva gyakrabban. Első ízben 1524-ben találkozhatunk a szomszédtól megkülönböztető előtagú Kyszekeres írott alakkal. Lakói a középkoron át lótartással, szekérrel való fuvarozással rótták le jobbágyterhüket, aminek fejében terménybeadási kedvezményt élveztek. Első ismert földesurai közül a Szekeresiek 1351-ben engedélyt nyertek az erdélyi (gyulafehérvári) püspöktől, hogy a település Boldogságos Szűz tiszteletére emelt templomában papot és misét tarthassanak. A faluban birtokos családok közt találjuk a Kölcsey, Domahidi, Újhelyi, 1460-tól a Károlyi, 1524-től a Drágffy családokat. A Drágffy rokonság révén került Kisszekeresre a rozsályi Kun família, tagjai a XVII. századtól játszottak fontos szerepet a község életében. 1849 után egy rövid időre a hírhedt Haynau is földbirtokot szerzett a településen. 1970-ben a Szamos nagy áradása rombolt Kisszekeresen, most a balliberális erőszak készül kárt okozni az itt élőknek.
Nem tudni, mikor és miért pusztult el a falu csupán írásból ismert Árpád-kori, Szűz Mária titulusú egyháza. Alapfalait a helyén álló, késő gótikus stílusú református templom műemléki helyreállítását megelőző régészeti ásatáskor, 1986-ban tárták fel kutatói, Lukács Zsuzsanna és Benkhard Lilla. Egyhajós, félköríves szentélyzáródású, torony nélküli kicsiny kápolna volt, amely már a XII. és XIII. század fordulójára elkészülhetett. Szintén egy, de már tágasabb hajóból és vele azonos szélességű szentélyből állt az 1400-as évek végén épített új templom. Sokszögzáródású szentélyét diadalív választotta el a gyülekezeti tértől, egykori boltozatára a saroktámpillérek utalnak. Északon sekrestye kapcsolódott hozzá. Tornyot ekkor sem kapott az épület, a környéken a gyakori tűzesetek és gyújtogatások miatt szívesebben építettek különálló harangtornyokat, különösen a háborúsra forduló időkben. A szentély déli falán egy fa harangláb szerkesztési vázlata figyelhető meg, a kutatók szerint ennek alapján – vagy ennek a helyébe – ácsolták a most is meglévő, XVIII. századi harangtorony elődjét 1699-ben. Előkerültek a csúcsíves ablakok előre gyártott mérművei, valamint a déli bejárat kőkeretének darabjai, ezek alapján rekonstruálták a XV. század végi, körteprofil-faragású kapuzatot. A szentély északi falán reneszánsz stílusú szentségtartó fülke látható. A körülötte lévő, évszámmal megjelölt ornamentikus díszítőfestés 1595-ben készült, amikor szürke és piros színekkel körbefestették a gótikus ablakokat és a szentély keletre néző körablakát.
Kisszekeres népe nagyon korán, már 1530-ban áttért a református vallásra. A templomot ettől kezdődően alakították át – a diadalív kibontásával – egyterű épületté. Sík deszkamennyezet került a csúcsíves boltozat helyébe, a támpilléreket elbontották, az ablakok egy részét befalazták, a többit átszabták. A déli bejárat helyett a nyugati oldalon nyitott szegmensíves kaput használták. Az 1600-as évektől a település földesurai, a rozsályi Kunok családi egyházukként és temetkezési helyül használták a templomot. Kriptájuk előkerült a szentély alól. Rozsályi-Kun László szatmári várkapitány homokkőből faragott, reneszánsz emléktáblája a déli külső falon látható, Tárkányiné Rozsályi-Kun Anna díszes epitáfiumát, amely elbeszéli életét és halálát, a Magyar Nemzeti Galériában őrzik. Ez utóbbi ismeretlen lőcsei mester műve a XVII. század első feléből. A zsindelyborítású fatoronyban függő bronzharangot Wierd György mester öntötte Eperjesen 1646-ban.
