Megállíthatatlanul csökken a közbizalom

Az értékrendi torzulást manapság semmi más nem jelezheti jobban, mint hogy végletekig elszabadult a késztetés a mértéktelen haszonszerzés és a statisztikailag kevéssé számszerűsíthető élvezeti esélyek iránt. Miközben persze az ügyeskedésre irányuló hajlamok szemmel láthatóan erősödnek, ezzel egyidejűleg a tradicionális értékek (mint például a tisztesség, a megbízhatóság presztízse) egyre inkább csökken. Látni valóan végzetesen megrendült a törvény és a humánus erkölcsi rend iránti elkötelezettség, s inkább érzékelhető sorvadását vehetjük észre. Kezdve a miniszterelnökkel, aki az alkotmányos törvényeket minden módon igyekszik kijátszani. Így korántsem véletlenszerű, hogy a szociálisnak tekinthető értékek meg nem szűnő relativizálása és bizonytalanná tétele, a hazugságok következmények nélküli tűrése vagy felmagasztalása a médiumok segítségével nyilvánvalóan veszélyes lejtőre visz. A legnagyobb képmutatás eközben, hogy a társadalmi többségtől szinte maximális normakövetést igyekeznek kikényszeríteni éppen azok, akik minduntalan megsértik azokat.
Kérdés természetesen, hogy a társadalmi értékrend megállíthatatlan kiürülése s ezzel összefüggésben az állampolgárok belső morális vezéreltségének a megszűnése (így a reménytelen céltalanság, az élet értelmének gyakori megkérdőjelezése) hova vezet. Mert a kitapintható elbizonytalanodás a népesség testi és lelki bajainak vég nélküli szaporodását idézi elő. Legalább a lakosság kétharmada egyáltalán nincs meggyőződve arról, hogy gyermekeire többé-kevésbé elfogadható jövő vár, holott a jövőbe vetett hit a társadalmi bizalom szerves része lenne. Jóllehet igaz, hogy a sokszor emlegetett korrupciós ügyek nagy része minden tekintetben a hatalmon lévőkhöz köthető, de önmagában ez is negatív viselkedési mintát nyújt a társadalom tagjainak. Egyre inkább az tapasztalható, hogy – többek között – a tisztesség vagy a megbízhatóság kendőzetlen felrúgásával bárki lehet sikeres. Aminthogy napról napra megfigyelhető, hogy nemcsak a politikai intézmények, hanem ezektől elválaszthatatlanul a politikai szereplők általános tekintélyvesztése is felgyorsult. Már nem csupán tettetett zűrzavarról, hanem sokkal inkább átlátható és megmásíthatatlan tényekről beszélhetünk. Elegendő a reformzűrzavarról, a kriminális botrányok zűrzavaráról szót ejteni.
Így nem is annyira meglepő a társadalmi háló folytonos szétesése, amely egyszerre nyilvánul meg a szociális értékrend elleni kendőzetlen támadásban s a már említett tradicionális eszmék és érzelmek nyilvánvaló elutasításában. Ám bármennyire igyekeznek is a jelenlegi hatalom képviselői szalonképessé tenni a hazugságot, vagy a normaszegésben mindahányunkat cinkosként feltüntetni, a kezdeti siker elkerülhetetlen kudarcot vall. Mert kétségtelen igazság, hogy a közbizalom megteremtését hosszú távon mindenképp a szociális késztetések és a morális értékrend kialakult viszonyai befolyásolják. A közbizalom csakis az állampolgárok felelős politikai és erkölcsi tettei révén formálódik. Hiszen egy pillanatra sem feledkezhetünk meg arról, hogy nem pusztán a rossz gazdasági irányítás, hanem az ezzel mindinkább nyilvánvaló morális értékrombolás hatása miatt válik elfogadhatatlanná a mostani helyzet.
De a közbizalom tragikus állapota szociológiai szempontból úgy is értelmezhető, hogy a többi állampolgárban bízók statisztikailag hány százalékot érnek el. Figyelmeztető jel, hogy mindez jelenleg alig haladja meg a húsz százalékot. Éppen ezért az emlegetett társadalmi tőke különféle összetevőinek hiánya (vagyis a közbizalomé, a kölcsönösségé és az egymás segítésére való készségé) minden szempontból egyre nagyobb teret nyer. Amíg azonban a társadalom szöveteként jelentkező tőkeforma szociális normák, tradíciók és identitásszimbólumok rombolásaként állandósul, végső fokon az önpusztító stratégiák kerekednek felül. Mindemellett az állampolgári eladósodottság – az államit, az önkormányzatit és a családit is beleértve – láthatóan egyre veszélyesebb méreteket ölt. A kivédhetetlenül szűkülő gazdaság miatt csakis az újabb hitelfelvételek spirálja érvényesülhet. Azaz mindenki eladósodik: az ország, az önkormányzatok és a családok egyaránt. A teljességgel vagyontalanná váló magyar gazdaság ennélfogva valóban csak külső erőforrásokra hagyatkozhat, aminek az az ára, hogy az amúgy is mindinkább virtuális középosztály menthetetlenül elszegényedik. S a harmadik világot idéző tömeges nyomor megjelenése – kivált Európa közepén – egyáltalán nem anakronizmus. Megint csak arra kell utalnunk, hogy csaknem egymillió nyugdíjas él ötvenezer forintot meg nem haladó összegből, s nagyjából 2,8 millióan tengődnek a hivatalosan megállapított létminimum alatt!
Kérdés az, hogy igazából még meddig viselhetők el a társadalmi feszültségek, a napról napra halmozódó egzisztenciális bizonytalanságok. Míg például az egy főre jutó magyar GDP az uniós átlag hatvan százalékát sem éri el, az emberi erőforrások fejlettségi szintje pedig csak csökken, addig a kormányzat a látszatintézkedések sorát vezeti be. S jóllehet lépten-nyomon a tudásalapú társadalomról beszélnek, ezen a területen sem történik semmi. Merthogy a társadalom lemaradása ott a legnagyobb, ahol a legerőteljesebb a versenyképesség követelménye. És ha hazánkban drasztikusan csökkent a közbizalom, ebben mindenképp szerepet játszik, hogy az egyes társadalmi csoportok között a szolidaritás halvány szikrája sem jelenik meg. A kölcsönös bizalom fenntartásának technikái éppúgy hiányoznak, mint a közösségi élet belátáson és bizalmon nyugvó korlátozásai. Pedig mindezekre égetően szükség lenne.

A szerző szociológus, egyetemi előadó