Menthetetlen kedélybántalom

Volt egyszer egy rosszkedvű és nyűgös város. A rosszkedvű és nyűgös város olyan volt, mint a január hó nélkül: csupasz, reszketeg és sötét. Üres terein, kongó alagútjain, eső áztatta utcáin ballagott a fiú; csupasznak érezte magát, reszketett. Árva volt és magányos, magányát tükrözte a város, amely az intézet után megtűrte őt, de be nem fogadta sohasem. Az árva fiú némán kiáltott segítségért, kiáltását így senki nem hallotta, s ha hallotta volna, sem vette volna komolyan. A rosszkedvű és nyűgös város kilökte magából, lelkét elrágta a bánat. Ez a rosszkedvű és nyűgös város, Bogdán Árpád Boldog új életének színhelye létezik: elég csak kipillantani az ablakon.
Bogdán filmje egyrészt unalmasan semmitmondó, nem köt le, nem közönségbarát, piacilag értéktelen produktum. Nagyjából eladhatatlan. Másrészt minimalizmusa, hangulatkeltő eszköztára, tónusgazdagsága hibátlan. Zenéje fáj, akár az üres ebédlő csendje. Képi világa leheletfinoman komponált, versszerű, szabályos, ridegen tartott. Az intézetben nevelkedett roma rendező filmje az intézetben nevelkedett roma fiatal útkereséséről József Attila-i színekkel mesél, suttog. A halálos magányról, a menthetetlen mélabúról. Fest, teremt. Hangulatot. Létállapotot. S ez a létállapot nem elviselhető, ebben a boldogtalan, új életben, az intézet utáni szabadságban nem történik semmi, az idő nem múlik, a nap nem süt ki, a szédelgő nem lel kapaszkodóra.
Nagy a baj, ha hiszünk a fiatal filmesgenerációnak. Haldoklik a kor Fliegauf Benedek filmjeiben, az elidegenedés iszonyúan nyomaszt Török Ferenc Overnightjában, kisstílű és élhetetlen Hajdu Szabolcs Budapestje az Off Hollywoodban, s kibírhatatlanul komor Bogdán Árpádnál. Ölnek a kamaszlányok Faur Anna filmjében a város peremén, egyszerre ismerős és idegen az általános kegyetlenség Mundruczó Kornélnál. Divat, hóbort vagy korkép? Nincs feloldás, nem csillan reményszilánk, nincs egy tenyér, amely álomba simogatna, a kor embere pusztulásra ítéltetett… Budapest – az övék és a mienk – reménytelenül depresszív, a város, ahol élni próbálunk, nem hall meg, nem mosolyog vissza, nem ölel át, nem nyújt menedéket. Nincsenek közösségek, atomjaira hullott a generáció, a felszínes kapcsolatok hátterében ott vacog a magányos én, a vigasztalanságba betegedett huszonegyedik századi városlakó.
A filmrendezők most erről beszélnek. Erről beszél Bogdán Árpád, életrajzi ihletésű drámája klisék nélkül vall a ketrecben nevelt ember beilleszkedésének lehetetlenségéről. Ami bennük közös: a társadalom közönye, távolságtartó cinizmusa. Ezek a látomások – vagy tükrök – nem szórakoztatnak, ezek a látomások ijesztők. Akad-e, aki kíváncsi rájuk? S ha igen, mit érez a másfél órás vigasztalanságot végigülő mozivendég, ha a katarzissal nyakon öntve kilép az utcára? Antidepresszánsért nyúl? Emigrál?
Pedig. Nincs tiltás, tűrés. Az intézet becsukta mögöttünk a kapuit. Szabadság van. Szabadosság. Ha igaz a korkép, mégiscsak vergődünk, megsebződünk, sebeinket nyalogatjuk. Elfelejtettünk vigadni, maradt a sírás, befelé. Ez a rosszkedvű, nyűgös és dísztelen város – tehát Magyarország – kitörölte emlékezetéből az ősök derűjét; komor, csupasz és reszketeg. Ember legyen a talpán, aki itt felnevet.
(Boldog új élet – színes magyar játékfilm, 80 perc. Rendezte: Bogdán Árpád. Forgalmazza a Budapest Film.)