Mindent kiszivárogtatok (52.)

„KISKARÁCSONY”
Tudom, van – nem csak a karácsonyi ének szerint – nagykarácsony is. Mégis félek ez utóbbitól. Miközben tudom, inkább érzem: van nagykarácsony. Maga a karácsony nagy, minden nagybetű és nagy jelző nélkül. Mi tesszük kicsivé. Mondok először még egy – nem karácsonyi – mindennapi példát erre. De mégis, remélem, valahogy ráhangol majd minket egyfajta önismeret-keresésre. Szembesít a szeretettel. A mi szeretetünkkel. Vagyis szeretetlenségünkkel. Illetve az enyémmel. Nem hárítom át a szeretetlenségemet senkire.

AZÉRT RAVASZ MÉG EZ A SZERETETLENSÉG IS
Mert nem egyértelmű. Annál alattomosabb. Mert nagy lett a szakadék a látszat és a valóság között. Pontosabban – és sajnálatosan – az elmúlt 17 évünk számomra végérvényesen bebizonyította, hogy már a látszatra sem adnak. – Ennek így politikai felhangja kerekedik, és most nem keverném bele a politikát mondanivalómba. Már ez az „adnak” is elvisz, feloldódik az egyéni felelősségem a kollektív felelőtlenségben.

MONDOM A PÉLDÁT
Utazunk mondjuk az autóbuszon. Felismerünk hirtelen valakit, akivel már régen találkoztunk. Rokonunkat, barátunkat, egykori iskolatársunkat, korábbi munkahelyünkről valakit, szomszédunkat, mit tudom én, kit. Valakit. Akinek örülünk. Aki felé ezt ki is nyilvánítjuk. Hevesebb érzelmi töltéssel, mint ahogyan kellene. Valamiféle bűntudatból tesszük ezt, mert elhanyagoltuk már régóta. Pótolandóan vagyunk vele bűbájosak. Ígérgetünk mindenfélét, hogy hamarosan össze kell hogy jöjjünk. Satöbbi. S mikor a túlcsordulásban (kompenzálásban) már a csúcson vagyunk, elbúcsúzunk. Merthogy leszállunk.

IGEN ÁM, DE AZ ELŐTTÜNK LEVŐ
IS KÖZLI, HOGY Ő IS.
De akkor már háttal állunk ennek az újból felfedezett, neki mindenféle, a közeljövőben való találkozást ígérő, szeretett lénynek. De már nem fordulunk hozzá vissza. Mert hiszen már elbúcsúztunk. Pedig még hátravan egy fél megálló. És éppen áll a busz. Dugó, csúcsforgalom. Eltelik majd 15 perc így, a vállunk majdnem összeér az előbb még agyonölelgetettel. De már megfordultunk. És állunk mereven, érzéketlenül, hülyén, tőle két milliméterre. És érezzük, ahogy fokozatosan megint csak idegenné válunk egymásnak. – Hát igen. Ennyit ér a szeretetünk. Szeretetem. Ennyire formális. Ennyire hiteles. Igen, ez a látszat. (Vagyis amikor bűbájoskodtam.) A valóság meg, hogy a legelemibb emberi megnyilvánulásnak is hátat fordítottam. Az illem miatt. Hiszen már elbúcsúztam. Ezek után mennyire lehet hinni nekem? Mennyit a kedvességemből? Mennyire volt igaz a pár másodperccel azelőtti „őszinte” örömöm? Az ígérgetésem, hogy hamarosan látnunk kell egymást. Össze kell hogy jöjjünk végre egy hosszabb baráti beszélgetésre. Évek mentek el, milyen kár! De most már ne engedjük el egymást!

NEM RAGOZOM TOVÁBB, BŐVEN
RÁISMERÜNK ENNYIBŐL IS
ERRE A MINDENNAPI SZITUÁCIÓRA
Továbbra is látszólag nem a karácsonyról beszélnék. Vagy legalább nem a KARÁCSONYRÓL, nem a „nagykarácsonyról”, nem nagy szavakkal. Mert éppen elég ez az évről évre fokozódó egyre nagyobb nagy. Nagy készülődés, nagy karácsonyi vásár, nagy remény a nagy bevételre. Nagy kiadások. Nagyon ünnepi ilyenkor a város. Nagyon ki van világítva. És ez nagyon szép. Egyre szebb. Tényleg. Ahogyan például az Andrássy úton az ágakat kirajzolják a villanykörték, ahogyan összeolvadnak, az valóban szívet melengető is. A látvány. Ez nem a látszat. (Az, de nem az.) Ez hat. Belülre is. Legalábbis kellene.

MI MEG KÖZBEN MAJDHOGYNEM
AGYONNYOMJUK SZERETETAJÁNDÉKAINKKAL
A szeretet ajándékaival velünk ütköző embereket. Mert a szeretteink valahogy sosem mi vagyunk. Mi – és ők is – visszük egy harmadiknak ajándékcsomagjainkat. A harmadik meg az elsőnek. És közben, a karácsonyfáig, az oda vezető úton belegázolunk egymásba, átgázolunk egymáson, ajándékainkkal-nehézkedéseinkkel szinte kitapossuk egymás, agapét váró, de csak karácsonyi koleszterinnel megterhelendő beleit.

HALLOTTAM EGY KATOLIKUS PAPRÓL
Aki – ha tiltakozásul nem is vette le a kollárét és vágta fel ollóval darabokra, mint azt láthattuk egy másik paptól nemrég a híradóban, de egy gyászmisén, ismerve a család áldatlan viszálykodásait, a misében egyszerűen „átugrotta” a Miatyánk után azt a kis részt, ahol a „legyen békesség köztünk mindenkor”-ra a család, hamis látszatból, a gyülekezet előtt szeretetét igazolva, békejobbot nyújthatott volna egymásnak.

A SIVATAGI ATYÁK BÖLCS HUMORA
– című könyvből való kis idézettel fejezném be. Egy öreg, sokévi küzdelem után így sóhajtott fel: „Istenem, ha Te mindenütt ott vagy, hogyan történhet meg, hogy én mindig máshol vagyok?”