Négy nép, három tanítás

Hosszú évszázadokon keresztül szinte légmentesen elzárta magát a külvilágtól a nagy fal mögötti hatalmas birodalom. Ellenségeitől védekezett, de befelé fordulása azt is jelentette, hogy arról a páratlanul gazdag kulturális-művészeti kincsről kevés hír jutott el a távoli nyugatra, amelynek Kína a birtokában volt. A hírek a XIII. századtól kezdve érkeztek gyakrabban, olykor olyan nagyszerű (bár sokszor vitatott) beszámolók formájában, mint amilyen például a világutazó velencei Marco Polóé volt. A hírekkel együtt műkincseket is hoztak az utazók, közöttük porcelánokat, amelyek hosszú évszázadokon át ösztönözték az európai kutatókat arra, hogy maguk is megismerjék az előállítás titkát. Addig azonban, amíg erre nem volt mód, a kínai edények jelentették „a” porcelánt – az ásatások során Mátyás palotájának romjai között is felbukkantak a töredékei.
A kínai porcelán aranykora épp a mi Hunyadi Mátyásunk uralma előtt egy évszázaddal kezdődött, a Ming-dinasztia hatalomra jutásával. Nemcsak rendkívül magas színvonalú, de a nagy távolságok miatt tájegységenként is igen változatos a kínai porcelánművészet. Alkotásai felbecsülhetetlen értékűek voltak a kortárs európaiak számára, s talán még értékesebbek számunkra, hiszen az ábrázolások révén a szó szoros értelmében képet alkothatunk arról, hogyan élték hétköznapjaikat és ünnepeiket a kínaiak a Ming-dinasztia (1368–1644) idején.
Hihetetlen nyüzsgés jellemezte ezt az életet, ugyanakkor nagy-nagy nyugalom, harmónia, a természettel való bensőséges kapcsolat – talán elsősorban azért, mert az írástudóknak köszönhetően éppen ebben az időszakban közeledett, békült meg egymással a „három tanítás”, a konfucianizmus, a taoizmus és a buddhizmus. Az egyik porcelánkép éppen egy írástudót ábrázol dolgozószobájában, mögötte a nyitott ajtón keresztül a ház körüli kertet látjuk. A másik képen virágok, fák, szimbolikus ábrázolások közepette tűnik föl a vándor az úton, mintha csak annak a bölcs mondásnak a példázata volna, amely szerint, ha művelt akarsz lenni, el kell olvasnod tízezer könyvet, és meg kell tenned tízezer li utat. Talán a minden év tavaszán megismétlődő jelenetnek is ezernyi ábrázolása létezik, amikor a császár ünnepélyes körülmények között megjelenik a Föld oltára előtt, és fölszánt egy barázdát – hagyományosan ezzel kezdődött a mezőgazdasági évad. Jól érzékelteti ez a jelenet azt a rangot, amelyet a parasztság elfoglalt a társadalmi hierarchiában (mindjárt az írástudók után következett a „négy nép” között), de általában azt is, hogy a mindennapi munka milyen megbecsülést élvezett a birodalomban. „Létezik-e egyáltalán olyan mesterség a világon, amely ne érdemelné ki a megbecsülésünket?” – kérdezte a filozófus.
Mindez akkor is igaz – legalábbis a Hétköznapi élet a kínai császárok korában című kötet szerzői szerint –, ha hihetetlenül sok koldus élt a majd négymillió négyzet-kilométeres birodalomban, ha a selyemfestményen, porcelánon ábrázolt épületeket nemcsak a harmonikus tájba illesztés jellemezte, hanem olykor a mérhetetlen mocsok is, és ha a gondozott utakon messzi tájak felé induló kereskedők gyakran lettek rablógyilkosság áldozatai. Éhínség, járvány, földrengés, árvíz jellemezte az időszakot, no meg folytonos csatározások, hiszen a nagy fal sem védhette meg építőit minden támadástól, még kevésbé a rosszul fizetett, olykor haramiák módjára prédáló hadsereg… És mégis vagy inkább mindezzel együtt különösen izgalmas, vonzó az a kép, amely a könyv révén kialakul bennünk arról az útról, amelyet születéstől a halálig megtett a kor kínai embere. Talán tényleg tudott valamit, amire Európában máig nem jöttünk rá? Egyet bizonyosan: annak, aki hosszú útra indul, nélkülözhetetlen társa a jó göcsörtös bot, mert az az okosság és a hosszú élet szimbóluma.
(Hétköznapi élet a kínai császárok korában, 1368–1644. Corvina Kiadó, Budapest, 2007. Ára: 5990 forint)