Ösvénnyé szűkült az út

Női kézilabda-válogatottunk Nimes-ben hagyott egy pontot, és azt már senki nem viszi utána Dijonba. A küldöttség kissé törődött testtel és lélekkel érkezett meg a vb-középdöntő helyszínére, hiszen a kései fekvés, a korai kelés és a spanyolokkal kiszenvedett, kedd éjszakai 26-26 bizony összezavarta az álmainkat. Pedig ha a játékot feledjük – persze nem könnyű –, és csak az eredményre összpontosítunk, nem történt semmi jóvátehetetlen; ma a lengyelek elleni meccsel új nap, új fejezet kezdődik. Nyerni kell, több okból is. Mert még ilyen zilált állapotban is jobb a magyar csapat, mert talán épp ettől talál magára, végül, mert ha kikap, új nap pénteken is lesz, de abba az új fejezetbe egyelőre inkább nem olvasnánk bele.

Válogatottunk szerda reggel elindult északnak, ha a térképet nézzük, felfelé. Hogy sportszakmai szempontból is ez lesz-e a követendő irány, most még nem tudni. Bár a spanyolok ellen látottakhoz képest lefelé aligha haladhat, hiszen a hajrában az elcsigázott ellenfél megverte volna saját magát, de a mieink nem hagyták neki. Ebből sült ki az a játék képe alapján hervatag, ám matematikailag egyáltalán nem értéktelen döntetlen. Hisz a képlet még mindig a régi: ma meg kell verni a lengyeleket, és akkor sem ők, sem a spanyolok nem valószínű, hogy elénk kerülnének, tehát még mindig nyitott a negyeddöntő felé vezető út. Legfeljebb ösvény lett belőle, de messze nem járhatatlan. Nem is kellene semmi rendkívüli, csak annyi, hogy a társaság elkezdjen kézilabdázni. Hátul lépjen ki, ütközzön, elöl keljen életre a jobbszárny – Mehlmann kedd éjszakai két bombagólja a hajrában erre reményt ad –, Tóth Tímea és Görbicz hozza a felét annak a sziporkázásnak, mint a Bajnokok Ligájában, és a többiek legalább az ajtó-ablak ziccereket értékesítsék. A lengyelek ellen ennyi is bőven elég lenne.
Később persze nem, de a csapat máris spontán fogadkozik. Amikor tegnap begördült a dijoni szálloda elé a busz, és a németek éppen pakolásztak befelé, a tavalyi Eb-vereséget idézve harcias félmondatok hasítottak a levegőbe. „Már megint itt vannak?”, „Most elkapjuk őket!”, „Bosszút állunk!” – hallatszott hátulról, mire Kirsner Erika mindezt szalonképesebb formába öntötte: „Úgy számolok, hogy csütörtökön legyőzzük a lengyeleket, a németek pedig a spanyolokat, ettől mi végre megnyugszunk, ők viszont indokolatlanul magabiztossá válnak, és akkor szombaton meglephetjük őket.”
Igen, fordult a kocka, most már nekünk kellene meglepni a németeket. Együttesünk eddigi legjobbja, a nimes-i közönség kedvence – „kórusban skandálták a nevét, még az „r” hangot is megpróbálták magyarosan ropogtatni –, Pálinger Katalin számára világos, ez hogyan sikerülhet: „Támadásban eddig balszerencsések voltunk, egyéni pecheken, hibákon múlt minden, de a védekezésünket sürgősen össze kell raknunk, mert hátulról olyan aggasztó dolgokat láttam, hogy az elég ritka.” És ezt maga a leghitelesebb szemtanú állítja; ha úgy tetszik, a védekezés áldozata.
Bár a keddi meccset Vérten Orsolya szenvedte meg leginkább, megsérült a combhajlító izma. „Pontosan nem is emlékszem, mikor, hogyan történt, az biztos, hogy nem ütköztem senkivel. Talán egy visszafutásnál, amikor picit felugrottam, akkor rántottam meg. De most már jobb, a lépcsőn is simán le tudtam jönni vele” – újságolta tegnap délelőtt, hozzátéve, bízik benne, nem miatta kell élni az első kör után adódó két cserelehetőség egyikével. Dijonba érve aztán rögvest ultrahangos vizsgálatra vitték, és megszületett a diagnózis: szakadás szerencsére nincs, csak a tegnapi edzést és a mai meccset kell kihagynia.
Itt tartottunk tegnap este, és kapaszkodóként a múltat idéztük. Nem a közelit, a valamivel távolabbit. Azt, hogy válogatottunk az 1997-es és 1999-es vb csoportmérkőzésein is remekelt, aztán előbb a nyolcba, utóbb a négybe nem jutott be, 2001-ben és 2003-ban ellenben már az első körben botlott egy nagyot, mégis mindkétszer a dobogóig menetelt. Még most is minden megfordítható. Úgy tűnhet, a lengyelek elleni mérkőzés az utolsó alkalom, de sokkal inkább az első.
Amelyen végre megmutathatja igazi képességeit a csapat.