Párizsi bicikli

S Z Ó L Ó

Déjá vu: ez már megtörtént velem, átéltem, láttam. A francia kifejezés mára bővebb értelmet nyert a magyar nyelvben – nem is helyesen –, más, ismétlődő cselekvésre is alkalmazzák.
Ezt már láttam – például a Párizs környéki zavargások képeit. A villiers-le-beli felvételek szakasztott olyanok, mint a két évvel ezelőtt a francia fővárosban történt lázongásokról tudósító filmek. Felgyújtott autók, kiégett középületek, lángra kapott szemeteskukák. Az ok mindkét esetben ugyanaz: bevándorló fiatalok halála. Két éve egy trafóházban bújtak el az őket üldöző rendőrök elől, most lopott motorral ütköztek a közrendre felügyelők kocsijával. „Együtt érzünk a családtagokkal, kivizsgáljuk az eset minden részletét” – jelentette ki a helyszínen a francia kormányfő, François Fillon, aki hozzáfűzte: „De nem lehet válasz a halálesetre az, hogy közkönyvtárakat, iskolákat gyújtanak fel. Aki pedig rendőrökre lő, az bűnöző.”
Láttunk már ilyet, amikor a tehetetlenség értelmetlen dühe elszabadult. Arra viszont megvan az esély, hogy a két éve történtekhez képest talán most mégsem lesz olyan kiterjedt lázongás. Nincs pénz, nincs munka, nincs segély, nem kaptunk az elmúlt két évben semmilyen támogatást – harsogják a fiatalok, akik a tévéhíradókban csak egy-egy mondatban tudják elpanaszolni, hogy esténként miért gyülekeznek a rendőrökkel való összecsapásra.
Láttuk már azt is, hogy a hazai baloldalinak nevezett sajtó milyen előszeretettel állítja párba a magyar helyzetet a párizsival. A közelmúltban nem egy példa volt erre. Ebben az esetben mégis sántít a magyar lakótelepi párhuzam, és ezt ki is hagyják. A franciaországi közlekedési dolgozók sztrájkjának idején tartották a munkabeszüntetést a hazai vasutasok, volánosok. Itt is reform, ott is reform. Ott is tiltakoznak, itt is. „Ezek” itt és ott maradiak, a fejlődés ellenzői. Sőt retrográdok, ellentétben a magyar koalíciós kormány avantgárd vezetésével: amely csak egyet tud, menni, menni előre.
Hát persze, hogy erről van szó – az újságolvasóban, de sokkal inkább a tévénézőben azonnal felmerül a felismerés. Mert nekik nem jó, ezért ne legyen jó másnak se. Hogy a franciáknak hány milliárd euróba került ez a több mint egyhetes leállás, hogy a sztrájk miatt micsoda borzalmas késések voltak, hogy egész Párizs biciklizett? Erről mind beszámolt a tévé. Arról viszonylag kevesebb szó esett, hogy miért folyt a Szajna partján a sztrájk. A változtatásokhoz való francia hozzáállásról van egy mondás: Franciaországban könynyebb forradalmat csinálni, mint a társadalommal elfogadtatni a békés változtatásokat. Magyarán: a francia nem az a reformálható fajta.
Sarkozy elnökké választása nem a külföldi gyökerei miatt volt érdekes, hanem azért, mert a franciák az őrá adott szavazatokkal igent mondtak a változásra. Ezt képviselte a kampány során, ezt hajtja végre jelenleg. A szavazók felhatalmazása által igazságosabbá akarja tenni többek között a nyugdíj, az igazságszolgáltatás, az oktatás rendszerét, hogy Franciaország visszanyerje lendületét. Nem sok helyen hallhattunk arról, hogy a francia állami közlekedési dolgozók sztrájkja – amelynek célja azon kiváltságuk védelme volt, hogy majd egy évtizeddel korábban mehetnek nyugdíjba magánszektorban dolgozó társaiknál – több mint 60 százalékos arányban nem talált támogatásra a franciák körében. Most – mily szokatlan ilyeneket hallani mifelénk – megkezdődtek a tárgyalások a francia kormány és a szakszervezetek között. Nyilván számtalan más munkabeszüntetéssel is szembe kell majd néznie Sarkozynek, ám ha a lakosság többsége mellette van, akkor aligha lehet céljai feladására bírni. Ha valami miatt félteni kell a francia elnököt, akkor ez az a kimondatlan szabály, amelyet a gyakorlat számtalanszor igazolt már, hogy egy periódus alatt csak egy nagy rendszer reformja valósítható meg. De hát ő fiatal államfő, lelke rajta.
Hazánkat egy nála is fiatalabb miniszterelnök irányítja. Ő népfelhatalmazás nélkül, ámokfutásszerűen hajtja végre a ki tudja, honnan vett reformelképzeléseit. Kampányában egy szót sem szólt ilyesmiről, sőt a magyar gazdaság valós adatait is eltitkolta. A két „nagy reformer” között csupán ennyi a különbség, de ez nem is kevés.