Egy héttel ezelőtt még talán azzal kezdtem volna a recenziót Szilágyi Sándor könyvéről, hogy a közönyről beszélek, amely a kortárs magyar fotóművészetet, azon belül az experimentális törekvéseket idehaza körülveszi. Néhány nappal ezelőtt azonban szenzációs leütési eredmény született egy fotóaukción: kétmillió forintért kelt el Tóth György fotóművész alkotása, olyan áron, amely még a világ fejlett fotókultúrájú országaiban is figyelmet keltett volna. Nem a közöny, hanem éppen a siker miatt érdekes e pillanatban a kép készítőjének személye, akinek pályáját részletesen megismerhetjük Szilágyi Sándor könyvéből, mondhatni, képsorról képsorra érzékelve a változásokat, amint korai dokumentarista korszakától eljutott a különös hangulatú, többszörös expozícióval készített, ezért bemozdultnak tűnő, valójában az idő megragadására kísérletet tevő felvételeiig. Miközben a kötet megrajzolja a pályaképet, bemutatja azt a közeget is, amelyben a képek megszülettek: a puhuló, de a kísérletező fotóval szemben még mindig túlságosan kemény kádári–aczéli diktatúra időszakát.
Az is igaz persze, hogy bár az említett leütési eredmény igencsak meglepő, azoknak az alkotóknak a művei, akik a magyar neoavantgárd fotó első korszakának meghatározó alakjai voltak, már évekkel ezelőtt a figyelem középpontjába kerültek, s Nagy Zoltán mérnökien pontos kompozícióinak, Koncz Csaba fekete-fehér drámai ellentétére épülő absztrakt képeinek fotótörténeti rangja jó ideje nyilvánvaló. Lőrinczy György New York, New York című kötete immár könyvészeti ritkaság, Haris László 1971-es munkája, a Törvénytelen avantgárd pedig tökéletesen kifejezi, milyen viszonyban állt egymással művészet és hatalom Magyarországon. Jól jellemzi ezt a viszonyt, hogy Nagy, Koncz és Lőrinczy is emigrálni kényszerült, s a folytatást is tiltások, zsákutcák, kitérők nehezítették, ami persze magában rejti a művek megsemmisülésének lehetőségét is.
Kulcsfontosságúnak tekinthető Szilágyi Sándor vaskos kötete, amelynek anyagát, pontosabban annak egy részét néhány hónappal ezelőtt kiállításon is bemutatta, mégpedig a Lajos utcai galériában, ott, ahol a nyolcvanas években a kortárs fotó jó néhány izgalmas tárlatát láthattuk. A szerző a kötetben szereplő alkotókkal készített mélyinterjúk során vált nemcsak közeli szemlélőjévé, de részesévé is az időszak legfontosabb történéseinek, ennek köszönhetően imponálóan gazdag anyagot mutat be a kötetben részben kronológiai, részben az időrenddel párhuzamosan érvényesített vagy éppen uralkodó formai-esztétikai tipológia szerint.
Fotóakciók, szekvenciák, térkonstrukciók, városvíziók, fényrajzok, önarcképkonceptek, portrékonceptek, megrendezett fotók, képzőművészeti fotóhasználatok – több mint harminc fotográfus mintegy négyszáz képe szerepel a kötetben a fenti címszavak köré csoportosítva; az előzmények között szó esik az expresszív dokumentarizmusról, a Kitekintés című fejezetben pedig az autonóm riportról is. Olyan alapmunka született a többéves kutatás eredményeként, amely a fotótörténet egyetemi szintű oktatásához is kiváló tankönyvként szolgálhat. Különösen akkor, ha a mű második része is elkészül, amely az 1980–1990 közötti posztmodern törekvéseket ismerteti majd. Ahogyan a dátumok jelzik, időbeli átfedés van a két kötet között, ami abból adódik, hogy a kétféle szemléletmód jó ideig együtt élt, ahogyan szüntelen kölcsönhatásban voltak, vannak egymással a fotósok képzőművészeti ihletésű alkotásai és a képzőművészek fotóalapú művei.
(Szilágyi Sándor: Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben, 1965–1984. Új Mandátum Könyvkiadó, 2007. Ára: 8900 forint)
Ennél látványosabb kezezés nincsen, mégsem járt érte büntető a döntőben + videó
