Visszafordulás a lejtőről

Magyarország az elmélyülő káosz és anarchia felé halad. Ennek közvetlen kiváltó oka, hogy az ország társadalmi, gazdasági, kulturális és főként politikai elitjei képtelenek a régóta mélyülő válságnak nemcsak megoldására, de még értelmezésére is. A közbeszéd romokban hever, és ez rohamos gyorsasággal teszi egyre lehetetlenebbé, hogy a nemzet mint közösség egyáltalán szóba álljon önmagával. Ebben az írásban arra teszek kísérletet, hogy összefoglaljam, milyen főbb kihívásokra is kellene válaszolnia egy olyan programnak, amely az erről az önpusztító lejtőről való visszafordulás esélyeit vázolná fel.
1. A nemzetnek mint közösségnek a történelmi mélységű roncsoltsága.
Egy igen régóta tartó süllyedés nyomán történelmi mélységbe került a nemzetnek mint közösségnek az önmagához való viszonya. Nincs ma már egyetlen olyan, a nyilvánosságban tárgyalható alapkérdés sem, amely körül minimális konszenzus volna teremthető, nem is beszélve az együttes cselekvés hosszú távú stratégiája körüli összefogásról. A helyzet – túlzás nélkül – a két nagy elbukott forradalom utáni, az 1850 és 1957 körüli időszak görcsös, önpusztító indulatokkal teli bénultságát és tehetetlenségét idézi, „pisztolyként egymásra fogott magyarként” mered egymásra a hamis törésvonal mentén a „két Magyarország”.
2. A nemzet spirituális talapzatának lepusztultsága.
A magyar nemzet önazonossága átélhetőségének régóta növekvő egyre súlyosabb zavarai a nemzeti-közösség lelkiállapotát történelmi mélypontra juttatták. Ahogyan az kiszámítható volt, mindez egy bizonyos kritikus határt átlépve a hétköznapi lét elemi együttműködési normáit is szétroncsolja. Pusztulnak a bizalom, együttérzés, szolidaritás, a társadalmi tőke felbecsülhetetlen értékű készletei. Ráadásul mindez egyre inkább öngerjesztő lefelé tartó örvénylésben nyilvánul meg, fokozva a bűntudat-agresszivitás-bűntudat hibás köreit, társadalom-lélektani patológiáját.
3. A nemzeti szuverenitás csonkoltsága.
Az elbeszélhetetlensége miatt egyre súlyosabb következményekkel jár az az evidens öszszefüggés, hogy 1990 óta ugyanúgy birodalmi függésben élünk, mint az elmúlt közel fél évezred során mindig. Csak mivel ez a birodalom nem a fizikai, hanem a szimbolikus térben épült fel, és hamis narratívák védik, még kevésbé kontrollálható alávetettségünk intenzitása. Számos jel utal azonban arra, hogy a társadalmi újratermelés lepusztulási lejtője e birodalmi erőforrás-szivattyúk teljes ellenőrizetlenségének köszönhető elsősorban. (Az ország anyagi erőforrásainak közel 90 százalékát két tucat multinacionális vállalat ellenőrzi.) Mindez rövid időn belül társadalomreprodukciós katasztrófához, a rendszer összeomlásához, káosz kialakulásához vezethet.
4. A nemzet önmagával folytatott diskurzusának lehetetlenülése.
Magyarország egyre mélyebbre süllyed a verbális polgárháború örvényeibe. Ennek egyik fő oka, hogy nemcsak nem alakultak ki a helyzethez illeszkedő kommunikációs mezők, eszközök, technikák, hanem mindezen döntő fontosságú elemek alapvetően éppen azoknak a struktúráknak a kezében vannak, amelyek a birodalmi alávetés elmélyítésében érdekeltek. Hamis értelmezési keretek, fogalomkészletek zavaros örvényei kavarognak abban a térben, ahol a minket körülvevő lét megértésének és a nemzet mint közösség javára történő felhasználásának eljárásait kellene folyamatosan újraalkotni.
5. A népesedési folyamataink lepusztulása.
A magyar társadalom lassan fél évszázada egyre mélyülő demográfiai válságban van. A népesedési folyamatok fokozódó hanyatlásának közvetlen oka a termékenységi mutatók és ebből következően a születésszám végzetes csökkenése, de szerepet játszik benne a magas és főként leginkább a produktív korosztályokat érintő igen magas halálozási ráta is. A demográfiai tendenciák az adott közösség legpontosabb tükrét adják, így benne összefoglalva ismerhető fel a bennünket sújtó szinte valamennyi társadalmi, gazdasági, politikai kulturális, ökológiai stb. ok és következmény.
6. Az egészségvagyonunk roncsolódása, az egészség „ügye”.
A magyar társadalom az elmúlt negyven év során szinte példátlan mértékű egészségvagyon-pusztulást élt át. Mindez azt a feltételezést támasztja alá, hogy a rendszerváltás, tehát a globális birodalmi alávetésünk valójában már a hetvenes években elkezdődött. Az egészségvagyon roncsolódásának súlyossága abból adódik, hogy egy teljesen felkészületlen társadalmat hajszoltak át meglehetősen rövid időn belül a birodalmi követelményekhez való ökológiai és szociális alkalmazkodás valamennyi állomásán. Mindez az önpusztítás olyan rendszerét hozta létre, amely Európa egyik legroszszabb egészségű országává tesz minket.
7. A szűkebb értelemben vett egészségügyi rendszer.
Bár a szűkebb értelemben vett egészségügyi rendszer csak kb. 10-15 százalékban felelős az adott társadalom általános egészségi állapotáért, de súlyos helyzetünkből következően rendkívüli jelentősége van az ebben a rendszerben lezajló folyamatoknak is. A rendszer ma képtelen megfelelni annak a feladatnak, amelynek lényege, hogy a torz létmódból származó minden következménnyel a szűkebb értelemben vett egészségügynek kellene megbirkóznia. Különösen úgy, hogy ma két egymást kizáró társadalomfilozófiára épülő törekvés van átalakulóban.
8. A társadalmi egyenlőtlenségek kezelhetetlen növekedése.
A magyar társadalom már a 80-as évek végén is a térség legnagyobb egyenlőtlenségeket mutató társadalma volt, az azóta eltelt húsz év során pedig szintén Magyarországon növekedtek a legdinamikusabban az egyenlőtlenségek, így azok szintje ma már az átlagos latin-amerikai országokét is meghaladja. Olyan végzetesen leszakadó társadalmak jöttek létre, mint az alsó 35-40 százalékot kitevő roncs-, és az alsó 10-15 százalékot kitevő páriatársadalom, a történelemből kilökött réslakók társadalmai. Mindez azt jelenti, hogy a magyar társadalom létminőségükben eltérő társadalmakra van szétesőben.
9. A nemzedéki szolidaritás roncsolódása, a nyugdíjrendszer válsága.
A népesedési lejtő és a szétroncsolódó egészségvagyon folyamatosan pusztítja a nemzedékek közti szolidaritási kötéseket, és megjelenik a nyugdíjrendszer egyre súlyosabb válságában is. A meg nem született generációk felnevelése helyett fogyasztásra fordított összegeket az ezt elmulasztó nemzedékeken hatja be a társadalmi reprodukciós mechanizmusok mélyszerkezetének elemi logikája. Tovább rontja a helyzet értelmezését, hogy a magánnyugdíjrendszer hamis hiedelmei azt ígérik, hogy e rendszer elháríthatóvá tudja tenni a népesedési válság nyugdíj rendszerre gyakorolt végzetes következményeit.
10. Az ökológiai rendszerünk pusztulása.
A természet részben magán viseli az általunk követett pusztító létmód minden következményét, másrészt a rendszer lepusztultsága tovább torzítja a létmód egészét, vagyis itt is öngerjesztő lefelé tartó spirálmozgás alakult ki. Az új nemzeti vagyonleltár létrehozása teremtheti meg a külső természetnek a társadalmi újratermelési folyamatokban játszott valóságos szerepének átértelmezését, és az „egész”-séges létmód irányába tett fordulat esélyét.
11. A társadalom anyagi újratermelési folyamatainak (gazdaság)válsága.
Egy lehetséges nemzetstratégia legfőbb célja éppen annak a bemutatása, hogy a gazdaság és annak válsága nem alapja, illetve oka a társadalom öko-szociokulturális újratermelési folyamatainak, hanem sokkal inkább következménye. Az általános reprodukciós válság azonban éppen amiatt alakult ki, mert a magyar társadalom elvesztette a saját elemi szintű anyagi újratermelési folyamatai feletti ellenőrzés minden esélyét. A gazdaságunk valójában néhány tucat multinacionális óriás globális hatalomgazdasági érdekeinek van alárendelve, lényegében teljesen figyelmen kívül hagyva társadalmunk anyagi újratermelési folyamatainak elemi szükségleteit.
12. Az alkotmányunk alkalmatlansága.
A magyar alkotmány már régóta képtelen eredeti történelmi funkciójának betöltésére, vagyis a „nemzettest” megvédésére és gyarapítására, ehelyett utat nyit a birodalmi diktátumokat kollaboráns módon teljesítő végrehajtó hatalmaknak. A rendszerváltás korrekciója tehát egyben új alapokra épülő alkotmányt is igényel. Ez már csak azért is kikerülhetetlen, mert alkotmányunk alkalmatlansága láthatóan szétveri a köztársasági elnök és az Alkotmánybíróság eddig megkérdőjelezhetetlen tekintélyét, tovább fokozva az instabilitást, a kaotikus viszonyok kialakulásának veszélyét.
Természetesen tudom, hogy ma még egy ilyen program felvázolása megmosolyogtató utópiának látszik. Nem árt azonban végiggondolni a fölényesen és szánakozva mosolygóknak, hogy az itt vázoltaknál csak az a teljesen abszurd várakozás utópisztikusabb, amely úgy véli, a mindezekkel való szembesülés nélkül is létezik kivezető út.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár