Vtalom az en bynos wóltomat

A kölni egyházmegye életének talán legérdekesebb szakasza volt Hermann von Wied gróf érsekségének 1515-től 1547-ig tartó időszaka. A kisgyerekkora óta egyházi pályára szánt, de jogi végzettségű gróf, aki a XIX. századi katolikus irodalom szerint latinul sem tudott megtanulni, több ok következtében fordult a szélsebesen terjedő protestantizmus eszméi felé. Döntéseiben nehéz kibogozni a személyes hatalmi érdek, a számítás és a meggyőződés összegubancolódott szálait: 1521-ben, a wormsi diétán még elítélte a gyűlés előtt személyesen is megjelent Luthert, illetve a volt szerzetes tanait. Követte X. Leó pápát, aki az év elején kiközösítette a hitújítót. Az exkommunikáció persze nem sokat változtatott a reformáció terjedésén, Luther ugyanis semmit sem volt hajlandó visszavonni 41 tételéből – mindaddig, amíg meg nem cáfolták. Állítólag ott, az V. Károly császár elnökletével ülésező wormsi birodalmi gyűlés előtt hangzott el az azóta sokak által idézett és újraértelmezett mondat: „Itt állok, másként nem tehetek.”
Lett is erre nagy fejetlenség a diéta résztvevői között, Luther szinte megdicsőülve, követői gyűrűjében távozott a teremből. „Kezét felnyújtotta, mint a német harcfiak tenni szoktak, ha a harci játékban egy jól sikerült vágásnak örvendenek” – írta a szemtanú, Aleander nuncius a pápának küldött jelentésében. A célját elérni képtelen gyűlés néhány hét múlva kiadta a wormsi ediktumot, amely voltaképpen teológiai érvekkel megspékelt elfogatóparancs volt Luther ellen, s amelyet többek között a kölni érsek és választófejedelem, Hermann von Wied is kihirdettetett. Luthert mégsem fogta el senki, és bár mozgásában erősen korlátozta az ediktum, tanai személyes jelenléte nélkül is gyorsan terjedtek.
Még Kölnbe is eljutottak, és két évtized alatt egyre közelebb férkőztek a korábban Luthert elfogatni akaró érsek szívéhez. Hogy ennek csakugyan az volt-e az oka, hogy Hermann érsek a nősülés gondolatával foglalkozott, vagy inkább hogy Köln megreformálásával Németország egész nyugati fele a hitújításhoz csatlakozott volna, egységes hatalmi tényezőként megjelenve, netán valóban teológiai szempontok vezették a teológiailag mérsékelten képzett főpapot, nem tudhatjuk. Van egy még ezeknél is rosszabb verzió: lehetséges, hogy Hermann von Wied csakugyan kevéssé tudott latinul, viszont Luther bibliafordítása révén végre rácsodálkozhatott a Szentírásra, s ez az élmény fordította a reformáció felé.
Mindenesetre a kölni érsek nem volt egyedül, a főpapság tagjai közül többen is rokonszenveztek a hitújítással, hiszen Münster, Minden és Osnabrück püspökei mind a protestantizmus oldalára álltak. Hermann von Wied 1542-től egyre félreérthetetlenebb gyakorlati lépéseket is tett egyházmegyéje megreformálása érdekében. Például meghívta Philipp Melanchtont (1497–1560) és Martin Bucert (1491–1551). Sőt korábban is dolgozott egyházmegyéje megújításán, csak a reform iránya változott az évek során, hiszen már 1536-ban egyházmegyei zsinatot tartottak, amelyen többek között a papi, püspöki feladatok pontos meghatározásával igyekeztek elejét venni a visszaéléseknek.
Ezzel még nem is lett volna semmi baj, annál inkább az egyéb változásokkal, amelyek apránként köszöntöttek egyházmegyéjére. Hovatovább azonban a Melanchton szerint súlyos tudatlanságban szenvedő, bálványimádó papság is rájött arra, milyen folyamatok részesévé vált. A kölni papok felismerték érsekük valódi céljait, és meg is tették a szükséges lépéseket.
Vagy esetleg más történt? A protestáns történetírás inkább azt hangsúlyozza, hogy Melanchton és Bucer rendkívül szolid javaslatot készített a visszaélések megszüntetésére, még néhány szerzetesrend működését is engedélyezték volna, csak éppen a nagy hatalmú káptalannak meg a dominikánusoknak nem tetszett az evangéliumi szellemű korlátozás, ezért futottak egészen Rómáig. Mellesleg Luther és Bucer között némi feszültség is támadt az úrvacsoratan tekintetében, amely végül Melanchtont is eltávolította Luthertől, vagy legalábbis ez a látszat támadt.
Akárhogy történt is, valószínűleg sem a kölni papok Róma-hűsége, sem a káptalan mesterkedése nem lett volna elegendő a herceg megállításában, viszont a hatalmi játszmák egy idő múlva úgy alakultak, hogy Hermann von Wied egyedül maradt a porondon.
Hogy miért? Cherchez la femme! Mindennek egy csinos udvarhölgy az oka, akit Hesseni Fülöp herceg (aki, számunkra nem mellékesen, hitújítási buzgalmában kiszóratta sírjából felmenője, Árpád-házi Szent Erzsébet hamvait) kívánt feleségül venni. Csakhogy a herceg már házas volt, és bár hét gyermekének életet adó felesége, Szászországi Krisztina nagylelkűen hozzájárult a legalizált mellékfeleség színre lépéséhez, szükség lett egyházi engedélyre (valójában első házasságának semmissé tételére) is. Sebtiben megszerezte Luther és Melanchton titkos gyóntatói engedélyét, és feleségül is vette a tizenhét esztendős Saale Margitot. A titok azonban kitudódott, és különös módon elsősorban nem Luther teológusi tekintélye ingott meg a képtelen érvelés nyilvánosságra kerülésével, miszerint az ószövetségi patriarchák is tartottak mellékfeleségeket, miért ne tarthatna a herceg is, hanem Hesseni Fülöp hatalmi helyzete forgott kockán: egyenesen a fővesztés rémképe lebegett előtte, ugyanis a birodalmi törvények elég keményen büntették a bigámiát. Mit volt mit tenni, Fülöp 1541-ben kibékült a császárral, s így a németországi protestantizmus diadalmas menetelése megtorpant.
Ez a helyzet ingatta meg az egyházmegyéjét mind határozottabban a lutheri, melanchtoni elvek felé kormányzó kölni érseket, Hermann von Wied helyzetét is. Az egyetem, a káptalan és a városi tanács összefogott ellene, minek következtében III. Pál pápa (1468–1549) letette, majd kiközösítette a renitens főpapot. Wiednek nem maradt más választása, mint engedelmeskedni: 1547-ben elvonult hajdani kölni érseki székéből, és öt évvel később, 1552-ben mint a reformáció elkötelezett híve halt meg családi birtokán.
E hosszú és kalandos pályafutás egyik érdekes pontja volt az 1536-ban Kölnben megtartott egyházmegyei zsinat. A nyomtatásban is megjelent rendelkezések fejezetcímeit olvasva csupa-csupa egyházfegyelmi kérdéssel találkozhatunk, a szentelendők életkoráról kezdve a különféle hivatalok, tisztségek, címek tényleges tartalmáig. A kánonok ugyanis – Peter Quentell kölni nyomdász jóvoltából – nyomtatásban is megjelentek 1538-ban. Köln pezsgő szellemi élete ebben az időben több nyomdászt is el tudott látni munkával. Voltak olyan mesterek – mint Jaspar von Gennep –, akik tudatosan szálltak szembe a reformációval, és voltak olyanok, akik Luther vagy valamelyik más reformátor műveit adták ki nagy előszeretettel. És a vélemények persze sokaknál cserélődtek, vagy egyszerűen mindenki igyekezett nyélbe ütni a maga üzletét, függetlenül a megrendelő hitvallásától. Peter Quentell például kifejezetten katolikus teológusok munkáit adta ki elsősorban, többek között Hieronymus Emser (1478–1527) Újszövetség-fordítását, amelyet szándékkal Luther tévedéseinek megcáfolására készített; vagy a bécsi érsek, Johannes Faber szentbeszédeit, Dionysius Carthusianus bibliakommentárjait.
Nem tudom, a kölni zsinati határozatokból hány jutott el Magyarországra, napjainkban legföljebb tucatnyit őrizhetnek, s különös módon nemcsak az első, kölni kiadásból, hanem a későbbi francia és itáliai edíciókból is. Az egyik kölni kiadás már meglehetősen korán, a XVI. század közepén Magyarországra kerülhetett. A könyv két tulajdonosa a nevét is feljegyezte, ám ezek értelmezése kissé komplikált. A régebbi possessor valamilyen Tamás lehetett, nála 1561-ben volt a könyv; a másik, egy bizonyos Miklós 1578-ban birtokolta a zsinati rendelkezéseket. Talán több és jobb minőségű írás is volt a könyv kötéstábláján, ez azonban félbetört, és a megmaradt töredéken található írásmaradványok elemzése nem könynyű feladat. A könyv szennylapja, valamint első lapjai is elvesztek.
Fennmaradt viszont egy egész oldalas magyar nyelvű bűnbánati imádság, amelyet az íráskép és a helyesírás alapján vélhetően a XVI. század második felében másoltak a kötetbe. „Vtalom az en bynos wóltomat, bynos wagyok” – vallja az ismeretlen lejegyző. „Zent fyadnak mondassa zerent nem eltem, es az te zent parantsolattytdal nem gondoltham.” Vajon katolikus vagy protestáns volt az imádkozó? Teljes bizonyossággal nem tudhatjuk, Szűz Mária közbenjárásának kérése azonban inkább az első verziót erősíti: „Dytsoseghes zyz maria, twdom, hog ologh tyztelethben wagh, az te zent fyadnak orzagaban” – olvashatjuk az imádságban.
Érdekes „válasz” ez a kölni egyházmegye megújítási kísérletére. Valószínűleg persze a szövegnek semmi köze nincs a zsinati rendelkezésekhez, csupán e kötetben talált egy üres lapot a hajdani írástudó, s erre jegyezte fel a fontosnak tartott imát 1570 körül. A magyar bűnbánati ima éppúgy „megújulási kísérlet”, mint amilyen Hermann von Wied próbálkozása volt Kölnben.