A fény visszatérésének ünnepe

Mélységes-mély sötétség burkol engem / de fölragyog tisztán bensõ Napom”, mondja Goethe Faustja, Kálnoky László szép fordításában: az öreg Faust beszél így, miután a Gond már rálehelt és megvakította. „Mélyen, mélyebben hatol be az éj, / De legbelül fényes világosság ragyog – mondja a goethei sorpár szó szerinti fordításban. Goethénél mintha aktívabb volna a sötétség, a bensõ fény pedig valami állandóságban van jelen, míg Kálnokynál a szinte végérvényesként, mindenesetre hosszan tartóként ábrázolt sötétség ellenében a bensõ Nap hatalmas erõvel felragyog. Ez a bensõ Nap Kálnoky leleménye.
Faustnak, semmi kétség, bûnei miatt kellett megvakulnia, s vigasztaló tudat, hogy az égi kegyelem, a Mater Gloriosa végül is kimenti majd a Gonosz kezébõl; de ha most, a nagy világkölteményen belül, csak az imént idézett sorpárt vesszük szemügyre, megállapítható, hogy az – s érdekes módon épp a Kálnoky-féle magyarításban – közvetlenül a sátáni erõk támadása elõtti pillanatban a karácsonyéj misztériumának õsképét festi elénk. Benne volt ez az eredetiben is, de Kálnoky kibontotta belõle a Sol Invictus, a Legyõzhetetlen Nap ragyogását, méghozzá a maga keresztény, karácsonyéji metamorfózisában.
Ez azért, rejtve, Goethénél is már így volt.
Ez, úgy tetszik, kezdettõl fogva így volt, nagyon régóta már, mindenesetre. A fény visszatérésének ünnepét Jézus születésével azonosították, méghozzá egy gazdag és bonyolult jelképrendszeren keresztül; de megvolt annak a maga ezoterikus értelme a kereszténység elõtt is, a messzi Kínában is. A változások könyvének képleteiben, s ami meglepheti a nyugati olvasót, a Bibliával való rejtelmes megfelelésben. „Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállnom”, mondja Keresztelõ János Krisztusról a János-evangéliumban, 3,30. Ily módon látták egybe Keresztelõ Jánost a külsõ fénynyel, Jézust a bensõ Nappal; ezért került Keresztelõ János ünnepe (a Szent Iván-éj) június 24-re, amikor legmagasabban áll a Nap, ahonnan azután hanyatlani kezd már, Jézus születése pedig a leghosszabb éjszakára, arra a kozmikus pillanatra – földi is, kozmikus is egyszerre, egyaránt –, amelytõl fogva ismét növekedni kezd a fény. A kereszténység mindig is ragaszkodott üzenetének történelmiségéhez, ahogy a Testetöltés kiemeli az embert az ókor elsötétülésének világéjszakájából; bizonyos értelemben azonban a szent események megismétlõdnek minden évben, s ugyanakkor, tükörképszerûen, talán a történelem egyes buktatóiban is.
Tényleges folyamatról, igazi léttörténeti örvényrõl van szó. A Kr. e. V. századból származó Tao Te King, más szavakkal, ugyanezt az átfordulást írja le: „nézd a parányit, fényed egyre nõ / a gyöngeséget õrizni erõ / a tündöklésben élsz / s a fénybe visszatérsz”…
Keresztelõ János útja a halálba vezet, oda vezet Jézusé is, e téren nincs köztük különösebb különbség, s egyáltalán is, mint az örvények esetében, velük kapcsolatban is inkább az egymásba fonódó ágak együttmûködéseirõl érdemes beszélnünk. Kiváltképp, ha a magunk magyar karácsonyából is meg akarunk valamit érteni.
Jézus, az evangéliumok szerint, nyilván valami legnagyobbat és legfontosabbat hozott el a világba. Szent Lukács híven és nagy költõi szépséggel írja meg közös gyermekkorukat, Jánosét és Jézusét, fogantatásukat, a vizitációt, születésük történetét, és ami ott állt mindezek mögött, angyalok jövés-menését, mennyei seregek jelenését. Végtelen gyöngédség árad ezekbõl a jelenetekbõl, aminthogy általában is a szeretet jellemzi leginkább az õ evangéliumát, Lukácsnál a pásztorok, Szent Máténál a napkeleti bölcsek, jeléül annak, hogy Jézus, az a jelenség, akit ma názáreti Jézusnak nevezünk, a mindenség és a Föld legmélyebb és legtitokzatosabb erõibõl bontakoztatja ki a maga létét, mint talaj mélyébõl s a napenergiákból egy növény. Központi jelentését pedig e születés, méghozzá minden földlakó számára, a lukácsi Angyalnak Máriához intézett szavában nyeri el: „A Szentlélek száll te reád, és a magasságban lakozó Istennek ereje árnyékoz meg tégedet: annak okáért az is, ami tetõled születik, mivelhogy szent lészen, Istennek fiának hívattatik.”
Egy olyan nép gyermekeinek számára, mint a mi népünk, mint akik mi vagyunk, külön-külön és együttesen is, ennél fontosabb üzenete a szentestének nem is lehetne. Mert szinte minden begyökerezettségünket elveszítettük, létbizonyosságunk odavan. Nem vagyunk bizonyosak hazánk felõl, van-e olyasmi, egyáltalán, és ha van, hol terül el, egy csíki embernek például Budapest a hazája-e, az államról nem is beszélve, számíthatunk-e rá (igen kevéssé, miközben tartanunk tõle, másfelõl, nagyon is indokolt dolog); egymás iránti szolidaritásunkban sem igen bízhatunk; a legsúlyosabb seb pedig, mulandó önmagunkon, emberi lényegünk totális kiüresedése: a születésszabályozás, fogamzásgátlás és magzatelhajtás korában hovatovább alig akad ember, aki ne volna kénytelen afféle véletlenkének érezni magát. Ez az érzés pedig, ha elfojtjuk, ha nem, a tudatalattira roncsolólag hat, rettenetes erõvel. Olyan bensõ katasztrófa ez, amelyrõl a szociológia és a pszichológia mintha alig venne tudomást, holott mint rákbetegség, belülrõl rágja szét a társadalmat. A karácsony üzenete azonban épp ebben a veszendõségünkben szólít meg:
„Valakik pedig õtet bévövék, oda azoknak oly méltóságot, hogy Istennek fiai lennének, tudniillik azoknak, akik az õ nevében hisznek. Kik nem vértõl, sem a testnek akaratjáról, sem a férfiúnak indulatjától, hanem Istentõl születtek!” – mondja Szent János evangéliuma, 1, 12–13.; ha úgy tetszik, ez a jánosi karácsony. Ami misztikus bölcsesség, misztikus beszéd. Jézusban mi is Isten gyermekei vagyunk, nem lombikbébik, nem elkapartak vagy futni hagyottak, nem is klónok; Jézus által mindannyian Istenben gyökerezünk. Itt rejlik a szociális kérdés lényege, s rajta keresztül az ökológiai problematikáé. Nem sokat értünk a dologból, de ez a világkarácsony.
„A világosság a sötétségben fénylik” – rég nem volt olyan sötét karácsonyunk, mint amilyennek az idei ígérkezik; a karácsony tapasztalata azonban, az a tér, amelyben megéljük a dolgot, az elõttünk álló nehéz utakat fénnyel és erõvel hatja át. Aminek akár politikai értelme is lehet, ha politikán, mély értelmûen, a közösség ügyeinek való foglalatoskodást érintjük. Keresztelõ Jánost kivégzik, mint kivégezték a mi Keresztelõ Jánosunkat is, az ötvenhatos forradalmat. Nem sokkal János fõvétele után Jézus találkozik János követõivel, „és könyörületességre indula rajtok, mert olyanok valának, mint a pásztor nélkül való juhok, és kezdé õket sok dolgokra tanítani”. János és Jézus történetei tehát még mindig egymásba vannak fonódva.
Ezután következik a csodálatos kenyérszaporítás története – és az a sokaság, feltehetõleg, nagyrészt még mindig a Keresztelõ János elárvult követõibõl áll. Elõször ötezer férfiú jól tartása öt kenyérrel és két hallal, „és felszedék az maradék darab kenyereket, és az hal maradékját tizenkét kosárral”, majd négyezer férfiú jól tartása két kenyérrel és egy kevés hallal, „és megtöltének a maradékkal hét kosárokat”. Keresztelõ János, Jézus értelmezésében, a visszatért Illyés („és ha bé akarjátok venni, õ az az Illyés, az ki eljövendõ vala”), a kenyérszaporítás pedig, mondhatni, az Illyés foglalatossága volt, mint kitetszik a sareptai özvegy történetébõl, 1 Kir. 17,8–16.; amely – természetesen Istentõl származó – erõ folytatódik is aztán Illyés tanítványában, Elizeusban, 2 Kir. 4,43., már a csodálatos kenyérszaporítás elõképének tekinthetõ módon. Joggal érzi hát úgy Heródes király, hiába végeztette ki Jánost, jobban itt van, mint valaha; különben is, a hatalmaskodók mindegyre összetévesztik egymással Keresztelõ Jánost és Jézust és Illyést úgymond babonásan. Jézus a tanítványok szemére veti, hogyhogy nem értik ezeket a számokat, az öt kenyeret és a két kenyeret, az ötezreket és a négyezreket, s a maradékot tizenkét kosárral és hét kosárral, amiket, mi tûrés-tagadás, mi sem értünk, feltételezhetjük azonban, hogy a gazdasági, a szellemi és az isteni bõség titkos korszakai fejezõdnek ki bennük, valami, amihez csak az isteni világon és az emberi áldozatvállaláson át juthat el egy ország.

A szerzõ író, képzõmûvész