A káosz mint zsinórmérték

Kormányzati körökben
a döntés nyilvánvaló meglepetést keltett, egyesek nem is igen akarták elhinni, hogy Sólyom megkegyelmezett nekik. Az őszödi beszéd
kiszivárgása után, a bizalmatlanság légkörében sebtében összetákolt konstrukció aligha állná ki az alkotmányos próbát

Nem változtat az egészségbiztosítási törvény alapkoncepcióján a kormánytöbbség – jelentette ki a parlament szakbizottságának szocialista elnöke. Kökény Mihály azt mondta: legfeljebb a garanciákon változtatnak, erről azonban még nincs döntés. Az történik, ami várható volt: az Országgyűlés a zárószavazást megismételve február 11-én változatlan formában megszavazza a december 17-i ülésnapon már elfogadott jogszabályt. Sólyom László sem hihette, hogy kijavítják a törvény hibáit, amikor december 27-én a rendelkezésére álló lehetőségek közül a politikai vétót választotta. Ez ugyanis – noha az elnöki hivatal ezt az elmúlt napokban többször cáfolta – a puhább, gyengébb eszköz. Súlya és jelentősége nem is hasonlítható a jogi vétóéhoz. Egészen más az, ha az államfő a jogszabályt újratárgyalásra, megfontolásra visszaküldi az Országgyűlésnek, s megint más, ha a törvényt előzetes kontrollra az alkotmánybírákhoz továbbítja.
A politikai vétó és az alkotmányjogi vétó különbségét Mádl Ferenc államfői működése idején ismerhettük meg. A szocialista többség arcátlansága és gátlástalansága ekkor a maga teljességében megnyilvánult. Az államfő 2003. június 23-án küldte vissza a kórház-privatizációról szóló törvényt, s a Ház azt még aznap este 8 órakor napirendjére vette. Szili Katalin, noha az alkotmány előírja a tájékoztatást, úgy hívta öszsze a Ház ülését, hogy annak időpontjáról az államfőt nem értesítette. A visszaküldött törvényt megtárgyalták, változatlan formában megszavazták. Ezzel maguk semmisítették meg, tették érvénytelenné művüket. Nem sokkal később ugyanis Mádl Ferenc alkotmányértelmezést kérő indítványára az Alkotmánybíróság (AB) azt válaszolta: közjogi érvénytelenség miatt semmis az a jogszabály, amelyet a köztársasági elnök politikai vétója alapján úgy tárgyal meg ismét az Országgyűlés, hogy az ülésre, a napirend közlésével, nem hívja meg az államfőt, s nem adja meg részére a vitában a felszólalás lehetőségét. Ugyanezen a napon, de már a Fidesz utólagos kontrollt kérő beadványára az AB levonta a közjogi érvénytelenség konzekvenciáit, és megsemmisítette a kórház-privatizációs törvényt. Azt azóta sem terjesztették be újra.
Ugyanakkor 2003 decemberében döntött úgy az AB, hogy ha az államfő a politikai vétót választja, a kifogásolt jogszabályt később nem küldheti meg az alkotmánybíráknak. A jogi vétót nem alkalmazhatja. Mint Holló András, az AB akkori elnöke egy interjúban elmondta: a testület megosztott volt a kérdésben. Az ő szavazatával került többségbe az az álláspont, hogy a politikai és a jogi vétó egyazon ügyben nem vehető igénybe. Nem ringathatjuk persze magunkat abban az illúzióban, hogy Sólyom László az ügy második fordulójában az Alkotmánybírósághoz fordulna, ha erre meg lenne a lehetősége. A jelenlegi köztársasági elnök – az eddigi tapasztalatokból ítélve – anyagi, pénzügyi, vagyoni, gazdasági témakörökben nem óhajtja megkeresni az alkotmánybírákat. Az úgynevezett első generációs alapjogok ügyeit, például a szólás, a gyülekezés és a sajtó szabadságát eminens értékeknek tekinti, a második és a harmadik generációs jogokat, köztük az egészséghez és a szociális biztonsághoz való jogot azonban nagyobbrészt a kormányzat hatáskörébe utalja.
Ez a nézet egyébként végigvonul jogrendszerünkön a rendszerváltozás óta. Azt követően ugyanis, hogy a demokratikus ellenzék 1989-ben a pártállam képviselőivel egyetértve létrehozta a ma is hatályos alkotmányt, kettősséget tapasztalunk. A régi hatalmi elit a maga belátása szerint alakítja, formálja a gazdasági, vagyoni viszonyokat, a magukat polgárinak valló erők pedig beérik a közvetlen önkényuralmi megnyilvánulások eltűnésével. A szabadságjogokkal és a tulajdoni formák egyenjogúságának deklarálásával. A társadalom többsége is tudomásul veszi, hogy az állami és a magántulajdon egyenrangú, ám abba nem szól bele, hogy kinek a magántulajdonává váljanak az állami javak, s azt miképpen kamatoztassák az új tulajdonosok. Ez így történt az MDF-kormány időszakában, és így van jelenleg is. A rendszerváltást előkészítő spontán privatizációnak ugyanúgy kevesen látták hasznát, mint a nagy állami vállalatok magánosításának, majd a Horn-érában az energetikai cégek privatizálásának. A szociális piacgazdaság alkotmányba rögzített elvéből a maga módján a piacgazdaság valósult meg.
Mostanra már csak kevés vagyon maradt. Megkönnyíti a végkiárusítást az a vagyontörvény, amelyet szintén tavaly fogadott el a parlament, és amelyet – a politikai vétó jogával élve – Sólyom László ugyancsak visszaküldött az Országgyűlésnek. A T. Ház mindent megfontolt, mindent meggondolt, és a törvényt egy fricskával felérő apró módosítással ismét megszavazta. A változtatás Sólyom Lászlót ruházta fel azoknak a tisztségviselőknek a kinevezésével, akik az immár egységes vagyongazdálkodási szervezet élére kerülhetnek. Akik majd az állami vagyon maradékával gazdálkodhatnak. A gazdálkodás javában zajlik: az állami vasúttársaság egyetlen nyereséges vállalatát éppen most dobták piacra.
Ha az Országgyűlés február 11-i ülésén egy-két passzust módosítanak is, csak azért teszik, hogy viszonozzák a köztársasági elnök létfontosságú gesztusát. Az államfő ugyanis a politikai vétóval a széthulló kormányzati elit kezébe tette le az 1500 milliárd forint összegű tb-kassza sorsát. Kormányzati körökben a döntés nyilvánvaló meglepetést keltett, egyesek nem is igen akarták elhinni, hogy Sólyom megkegyelmezett nekik. Az őszödi beszéd kiszivárgása után, a bizalmatlanság légkörében sebtében összetákolt konstrukció aligha állná ki az alkotmányos próbát. Ez egyébként a köztársasági elnöknek Szili Katalin házelnökhöz írt leveléből is kitetszik. A levél kétharmad része voltaképpen a törvénynek azon hibáit sorolja fel, amelyek nem egyeztethetők össze a jogállam követelményével. Sólyom egyebek közt a következőket írja: „…a törvény nem tartalmazza a tárgyával összefüggő összes szükséges garanciát, s hatása többek közt a későbbi jogalkotásra utalt lényeges kérdések miatt is kiszámíthatatlan.” A kiszámíthatóság a rendszerváltozás óta alapfeltétele a jogalkotásnak. Olyan jogszabályokat kell alkotni, amelyek az állampolgárok, vagyis a norma címzettjei számára egyértelmű, kiszámítható követelményeket fogalmaznak meg. A polgároknak és szervezeteiknek tudniuk kell, mihez tartsák magukat, e nélkül nincs törvénytisztelet és nincs jogbiztonság, jogállam sem.
Maximálisan alátámasztja ezt az államfő érvei közül az, amely a részleteket elemezve a következőket tartalmazza: nem lehet tudni, hogyan osztoznak a pénzen, a feladatokon és a felelősségen az egészségbiztosítási pénztárak és az Országos Kockázatközösségi Alap (OKA). Nem derül ki, hogy melyek azok a drága és fontos ellátások, amelyeket az OKA pénzéből kell majd finanszírozni. Az alapellátás körvonalai is bizonytalanok. Mindezen lényegi elemeknek a szabályozását a végrehajtási rendeletekre, a háttéralkukra hagyják a jogalkotók. Csupán ennek az egy momentumnak az említésével is bízvást megkereshette volna az alkotmánybírákat az államfő. Különösen azért, mert – mint megfogalmazta – a törvény az állam ellenőrző és ellátásszervező feladatát ruházza át az egészségbiztosítási pénztárakra.
Magyarán: a közhatalmi funkciókat magánosítja. Ez viszonylag új mozzanat, nem ártott volna megtudni róla a bírák véleményét. Az elnöknek nem lett volna kötelessége, hogy a káoszt az állampolgárok számára zsinórmértékül szolgáló jogszabályként fogadja el.