A szakképzés jövője és a tanárok áldozatvállalása

Az elmúlt napokban döntött a Fővárosi Közgyűlés – 24. napirendi pontként – a szakoktatás átalakításáról, illetve további tizenegy térségi integrációs szakképzési központ létrehozásáról. Az érintett iskolák dolgozóin, tanulóin kívül talán kevés emberhez jutott el részletes tájékoztatás.
A szakképzés a II. világháború után technikumokban történt, majd ezek megszüntetése után szakközép-, illetve szakmunkásképző iskolákban. A rendszerváltozás több átalakítást hozott a szakoktatás szerkezetében. A szakmunkásképző iskolák jelentős hányada négyévesre növelte az oktatást. A színvonal csökkenése részben emiatt következett be, ugyanis több gyengébb képességű vagy szorgalmú diákhoz is kellett igazítani a követelményeket. Csaknem tíz évvel ezelőtt a szakközépiskolákban alapozó tárgyként kezdték oktatni a szakmát, illetve egy vagy két évvel bővült a képzés. A csökkenő tanulólétszám miatt érdekében is állt az intézménynek a 13., 14. évfolyamú szakképzés bevezetése, s az ehhez szükséges engedélyt is megkapta. Három évvel ezelőtt határozták el, hogy 2008 szeptemberétől kezdve a szakképzést csak kiemelt intézményekben, az úgynevezett térségi integrációs szakképzési központokban lehet folytatni. E döntést azzal indokolták, hogy a szakképzésben is csökken a diákok száma. Szétaprózottnak vélik a szakoktatást, amelyben jelenleg tizenötezer diák tanul kilencven képzési helyen. Pedig nem tűnik magasnak az utóbbi szám még egy kisebb országban sem. A térségi integrációs szakképzési központok létrehozásával magasabb színvonalú gyakorlati képzést ígérnek, s kevesebb intézménybe kell beszerezni a korszerű, ám drága technikai eszközöket. Csakhogy…
A szakképzési központok létrehozásának több feltétele van: a könnyen megközelíthető intézményben magas színvonalú oktatás folyt az elmúlt években, a tanórán kívüli nevelést is könnyen megvalósíthatták. A valóság kicsit mást mutat: a fenti kritériumoknak megfelelő, az adott szakmában igen rangos iskolák nem kapták meg az engedélyt. Kimaradtak továbbá a központtá alakulásból olyan intézmények is, amelyekben az elmúlt évek során többmilliós műhelyfelújítás, beruházás történt. Ez természetesen nem vész kárba, az alapképzéshez továbbra is szükségesek.
A térségi integrációs szakképzési központok létrehozásával mamutiskolák jönnek létre, jóllehet az unióban működő Európai Szakszervezeti Szövetség Oktatási Bizottságának (ETUCE) 2006. október 31-i határozata kisebb létszámú iskolákat, illetve osztályokat javasol. A magas létszám pedig szükséges, mivel uniós támogatásban csak az ezerötszáz tanulót oktató intézmények részesülhetnek. Az Európai Unió szakképzési ajánlásában ugyanakkor nyolcszáz diákot határoznak meg a finanszírozás feltételeként. További gondot okoz, hogy a képzés jellegének kialakítása, a munkaerő-piaci igényekhez való alkalmazkodás érdekében megkérdezett több száz cég töredéke reagált a megkeresésre.
A térségi integrációs szakképzési központok tevékenységéhez pedagógiai programokat kell készíteni, a központokhoz tartozó hat-tíz intézménynek szoros együttműködést kell kialakítaniuk. Egyeztetni szükséges az oktatandó tárgyakat, a haladás ütemét, színvonalát, a követelményeket. Egy-egy iskolán belül is eltérő lehet az elvárás a tanár igényei, szigorúsága szerint. Nagy kihívást jelent tehát a több intézmény közötti egyeztetés, amelyhez külső szakértőt is bevonnának. A rendelkezésre álló fél esztendő kevésnek tűnik a programok és az együttműködés kialakítására. (A tanárok 14.30-kor fejezik be az oktatást, ezt követően összeülnek majd a képzési központokban, ahol várhatóan késő estig zajlanak a megbeszélések.) A szakképzéstől megszabadított iskola tanárai feltehetőleg két intézmény – a szakközépiskola és a képzési központ – között ingázhatnak. Nagy bravúrt igényel emiatt az átlátható és a közlekedés szempontjából is megfelelő órarend elkészítése. Ám pillanatnyilag ez a legkisebb gondjuk az állásukért aggódó pedagógusoknak. A közeljövőben megalakuló regionális fejlesztési, képzési bizottságok fogják eldönteni, hogy ki, hol és mit oktat majd, illetve szükség van-e leépítésre. Érdekes azonban e bizottságok összetétele: egy fő képviseli a fenntartót, egy fő a szakszervezetet, egy fő az Országos Közoktatási és Vizsgaközpontot, a jelenlegi elképzelések szerint hét fő pedig a különféle szakmai szövetségeket és kamarákat. Vajon mi alapján kívánnak dönteni a kívülállók a pedagógusok sorsát illetően?
A diákok szempontjából sem kedvező a szakképzés koncentrációja. A fővárosban várhatóan tizenhárom központ működik az összes szakmában, vidéken feltehetőleg a megyeközpontokban, a nagyobb városokban alakítanak majd ki térségi integrációs szakképzési központokat. Pest megyében például kettő, Békés megyében csupán egyetlen központ működik majd. Nő a tanulók utazási ideje és költsége, emiatt a lemorzsolódás is nagyobb méreteket ölthet. Ezenkívül aggodalomra adhat okot az egyes iskolákból érkező diákok eltérő színvonalú alapképzettsége – bár az azonos nívójú alapismeret is feltétele lenne a térségi integrációs szakképzési központ létrehozásának, illetve működésének. A tanulók alkalmazkodóképességét igényli majd az esetleges tanárváltás.
A döntéssel egyidejűleg – 2004-ben – két szakképzési központot hoztak létre: az Észak-Pesti TISZK Kht.-t a gépészet, közlekedés, elektronika, elektrotechnika, informatika szakmacsoportok; valamint a Belvárosi TISZK Kht.-t az informatika, kereskedelem, marketing, közgazdaság, ügyvitel, vendéglátóipar és idegenforgalom szakmacsoportok oktatására. Kísérjük figyelemmel ezek működését, anyagi helyzetét. Az Észak-Pesti TISZK Kht. az unió 752,5; a fővárosi önkormányzat 250 millió forintos támogatásával kezdte tevékenységét. Bizonyos információk szerint a tanműhely felújítására 287, a berendezések, eszközök beszerzésére hatszázmilliót fordítanak. Máris felmerül a kérdés: mire költik a fennmaradó, csaknem kétszázmillió forintot? Az igényes tervezés, kivitelezés következtében a tágas műhelyek újjáépítése elkészült, hamarosan megérkeznek a legkorszerűbb felszerelések. Egyelőre azonban személyi szempontból nem megoldott ezek átvétele, beüzemelése, őrzése. Az iskola tanárai, oktatói erre nem vállalkozhatnak, a főváros még nem döntött ez ügyben. Az sem tisztázott, hogy a térségi integrációs szakképzési központhoz tartozó hét iskola tanárai váltakozva alkalmazzák-e majd a nagy értékű felszereléseket, vagy csak a központ kinevezett oktatói; ki és hogyan vigyáz rájuk, ki viseli a felelősséget? A tapasztalatok szerint a diákok olykor rongálják a gépeket, s 6500 tanuló esetén képtelenség kideríteni, kik a tettesek.
A Belvárosi TISZK Kht.-ben a 2008 szeptemberi tanévkezdés is kételyeket támaszt. Az új székház építésére körülbelül egymillió forintért odatelepített daru állítólag csaknem két évig tétlenül állt – havi két-háromszázezer forint működési díjért. Az épület falai elkészültek, a tető még nem, így feltehetőleg a belső munkák sem folytatódhatnak télvíz idején. Meglehetősen nagy tehát a bizonytalanság a 2008 szeptemberében új formában működő szakképzés terén. Az egyébként is túlterhelt pedagógusok áldozatvállalását, még aktívabb tevékenységét igényli a zökkenőmentes kezdés.

A szerző pedagógus