Botrányok a Planetáriumban

Manapság nem azért érdemes elvinni az ébredező gondolkodású gyerekeket a fővárosi Planetáriumba, hogy kinyíljanak előttük az univerzum titkai. A természettudományok iránt érdeklődők helyett inkább a társadalomtudományok iránt fogékonyabbaknak érdemes bemutatni a Népligetben található közintézményt. A kellékeket tekintve nagyjából a hetvenes évek megvalósult szocializmusát megidéző kirándulás nagyon megéri. A fülükben mp3 lejátszókat hordó ifjak nemcsak bámulhatnak bután egy színpadra, hanem aktív szereplői lesznek az élő történelemnek. „A Planetárium segítségével képesek vagyunk az időben előre és hátra utazni. ( ) Nálunk minden korosztály megtalálhatja szórakozását, kikapcsolódását és nem utolsósorban bővítheti ismereteit csodálatos világunkról” – olvasható internetes oldalán. Nos, ez igaz, ráhangolódásként e fenyegetést vegye mindenki komolyan.

Bálint épp csillagászatot tanul természetismeretből, és nagyon élvezi. Kiselőadásokat tart, tudományos könyveket olvas, csillagvizsgálóba szeretne járni. Az Uránia csillagvizsgáló jó hely, érdekes előadásokat tartanak megszállott fiatalok, érdemes elmenni, ha tiszta az idő. Mostanában soha nem tiszta, felesleges kísérletezni. Mégis szerettünk volna csillagászati kultúrprogramot a szünetben, a két ünnep közti héten, elmentünk hát a 12 éves gyerekkel a Planetáriumba. Boldogan, mert az intézmény meglepően egyszerű honlapján olvasható program szerint épp csütörtökön – az egyetlen napon, amelyen ráértünk – játsszák a csillagok születéséről és haláláról szóló műsort. Lelkesen odarobogtunk.
Fénysugár az Andromédáról
A bejáratnál azonban a kapura ragasztott lapról megtudtuk, hogy a vágyott műsor helyett a Fénysugár az Andromédáról című programot vetítik. Sebaj, gondoltuk, biztos az is izgalmas lesz, a ködök szépek, azokban is vannak születő csillagok, meg tanulni mindenből lehet. Megvettük a családi jegyet, beléptünk az előtérbe, és egy sci-fi közepén találtuk magunkat.
Amin besétáltunk, valamiféle időkapu lehetett, mert az előcsarnokban huszonöt évvel ezelőtti gyerekkoromba érkeztünk. Megfakult képek villództak a kör alakú előcsarnok falain, modellrakéták és legóból épített űrsiklók porosodtak a falba épített tárlókban. Leülni nem lehetett, a ruhatár nem működött, a büfé zárva volt, az egyetlen érdekesnek ígérkező hely, a bolt sem nyitott ki. Minek is annak a tíz embernek, aki tanácstalanul kóvályog a hideg folyosón? Látván mindezt, az embernek az a kósza gondolata támad, hogy talán egy SZDSZ-es politikus vagy valamelyik szocialista oligarcha már eltervezte, hogy lenyúlja az ingatlant, s most az intézmény ellehetetlenítése, értéktelenítése zajlik a privatizációra előkészítés jegyében.
Az előadás tíz perccel késve kezdődött, egy kék munkaköpenyes jegyszedő és mindenes fogadott minket az ajtóban, akit mélységesen megbántottunk, amikor megkérdeztük, hová érdemes ülni. Ez nagyon nem mindegy, és minden előadásnál változik. Mert bár a teljes kupolára vetítik az égboltot, de a műsort általában egy helyre koncentrálják. Igen ám, de középen ágaskodik a vetítőgép, amely szerencsétlen helyválasztás esetén kitakarja a látványt. A jegyszedő szaki azt mondta, hátulról a harmadik-negyedik sor környékére, a vezérlőpult mellé üljünk. A pultban álló technikus szerint viszont a hátsó sorba kellene, tőle minél meszszebb. Köztes megoldást választottunk, és alig láttunk valamit.
Pedig a műsor rendkívül tanulságos volt. Az elnagyoltan rajzolt, vetített állóképekkel illusztrált előadásból megtudtuk, hogy őseink nem értették az égbolt mozgását, de csodálták a csillagokat, és isteneket képzeltek beléjük, s végső soron ebből alakult ki a vallás, illetve az a téves feltételezés, hogy a csillagok hatással lehetnek életünkre, vagyis az asztrológia. Olyan történelmi elképzeléseket tártak a közönség elé tényként, amelyek semennyivel sem bizonyítottabbak, mint a teológiai tételek, amelyeket cáfolni akar.
A felső tagozatosoknak és gimnazistáknak szánt előadásra egyébként mindenkit beengedtek, négyéveseket is, akik persze mindvégig kiabáltak.
El lehet képzelni távozásunkat: pánikszerű volt. Féltem, hogy az időkapu bezárul, és ott maradunk a szocializmus lepukkant, mogorva, hazug világában.
Még egyszer: Fénysugár az Andromédáról
Barnabás, Zsófi és Balázs középiskolások. Egyikük most kezdte, másikuk idén épp befejezi. Választásuk szintén – ez esetben szándékosan – a szombat kora délutáni, Fénysugár az Andromédáról című programra esett. Épp időben, azaz a kezdés előtt negyedórával érkeztünk az épülethez, amelynek környéke szokatlanul üres volt. A kasszánál sem állt senki, így aztán rövid bámészkodás után rátértem a lényegre: négy jegyet kértem az előadásra. A pénztáros hölgy azonban nem adott. Na, nem azért, mert nem tudtunk fizetni. A pár másodperces döbbent csend után kiderült, hogy azért nem, mert összesen négyen vagyunk. Az előadást pedig csak akkor tartják meg, ha legalább hatan vásárolnak jegyet. (Ilyen jellegű tájékoztatás a honlapon nem található.) Kerülgetni kezdett a hiány pszichózisa, ellensúlyozni kellene a túlkeresletet, majd reflexszerűen átfutott az agyamon, hogy a legjobb beruházás a gyermekekbe történő beruházás. Mindennek eredőjeként – ha piac, akkor legyen piac! – immáron hat jegyet kértem négyünknek a pénztárostól. A logikusnak tűnt ötlet ellenére a lyukas plexiüveg mögül újabb elutasítás ért. A kölkök kíváncsiságát nem sokra tartó hölgy eltorzult arccal közölte, hogy egy igazgatónői utasítás értelmében nem adhat négyünknek hat jegyet, mert az „etikailag tisztességtelen”. A három gyerek arcára kiült az értetlenség, mert hát mindannyiukkal megesett már, hogy egyedül vagy másodmagukkal ültek végig egy filmet a moziban, s ez nem sértette sem a jegyeladó, sem a jegyszedő, a gépész vagy az igazgató erkölcsét, de a sajátjukét sem. Közöttünk szó szót követett, s miután a pénztáros a hét vége nyugalmára hivatkozva nem adta meg az igazgatónő telefonszámát, illetve ő sem hívta fel, hogy tisztázhassuk a viszonyokat, verbálisan durvult a helyzet. Miután semmi sem hatott, a hölgy értésére adtam, hogy a Planetáriummal összefüggő tapasztalataimat természetesen megosztom leendő sorstársaimmal.
A hangulat egyre emelkedett. A pénztáros elhagyta őrhelyét. Teátrális mozdulattal kulcsra zárta az üvegajtót, jelezve, hogy a kérdés eldőlt, vitának helye nincs. Majd mielőtt belépett volna a Planetárium tőlünk elzárt előterébe, odahajolt az elképedt gyerekekhez, és rám mutatva megkérdezte tőlük, hogy ezt hogyan bírják, majd elvonult.
A „rend” végül helyreáll
Ismét nyílt az az ajtó, ugyanott, ahol a pénztáros eltűnt: – Mi a gond, kik maguk? – lépett oda hozzánk a két kiküldött vagyonőr, akik kérdése úgy hatott, mintha mondjuk csillagközi utazásokról lennének bent előadások. Ha még nem látták, veszek nekik jegyet az Fénysugár az Andromédáról címűre, közöltem velük barátságosan. A hangnem azonban egyre jobban eldurvult közöttünk, s mivel ők voltak kerítésen belül, a csatát csak ők nyerhették meg.
Ekkor segítségemre sietett a véletlen. Egy idősebb házaspár lépett be kívülről unokájukkal. Láthatóan csak véletlenül járhattak arra, nem az interneten szörfölve találtak maguknak programot. Közöltem velük a jó hírt: a Planetárium ma ingyen meghívja őket egy előadásra, s kérdeztem, van-e kedvük beülni velünk együtt a műsorra. Nem kellett sokat kérlelni őket, örömmel vették az ingyen szórakozást. A pénztáros azonban, hallva a párbeszédet, közbevágott: ne fáradjak, mert időközben lekéstük az előadást, hiszen a programban meghirdetett kezdéstől negyedórával arrébb járunk. Éreztem, hogy ekkor egy kicsit még hátrébb kerültünk az időben, úgy a hatvanas évek vége felé járhattunk. A két vagyonőr felszólított bennünket, hogy ők a rendet szeretik, ezért a vita helyett hagyjuk el az üres épületet, mivel elmaradt az előadás. Utolsó érvként odavetettem nekik, hogy amit ők képviselnek velünk szemben, az nem a rend, hanem a rendetlenség, s megpróbáltam mellénk állítani az idős házaspárt, ám ez a kísérletem is elbukott. – Magam is évekig vagyonőr voltam. Rendnek kell lenni! – szólalt meg teátrálisan az öregúr a vitából mit sem értő, de az arcán még érdeklődést mutató unokája mellett, amihez tényleg nem volt már mit hozzátenni.