Csak egy csapat maradhat

A Dunaújváros hódította el a jégkorong Magyar Kupát, miután a szombati döntőben a 3-3-ra végződött rendes játékidőt, valamint a gól nélküli hosszabbítást követő büntetőpárbajt 1-0-ra megnyerte a HC Csíkszereda ellen. A bronzmeccsen az Újpest magabiztosan, 4-1-re megverte az SC Csíkszeredát. Mintegy ráadásként tegnap Gyergyószentmiklóson a székely és a magyar ligaválogatott is megmérkőzött, az előbbi győzött x-x-re. A hétvége hangulatát mégis az MK-t rendező Csíkszereda két együttesének indulatoktól sem mentes vetélkedése határozta meg. A vitás kérdések tisztázása végett a HC elnökétől, Kurkó Jánostól kértünk interjút.

Nemcsak magyar, hanem fejlettebb hokikultúrájú nemzetek esetében is kuriózum, hogy egy alig ötvenezres város két csapatot is fenntartson. Az viszont már valószínűleg magyar sajátosság, hogy a két klub közötti, természetszerű rivalizálás olykor feszegeti a sportszerűség határait. A Magyar Kupa négyes döntője előtt attól kapott lángra az izzó zsarátnok, hogy a HC egyik napról a másikra hat szlovák játékost igazolt, s tulajdonképpen eme légiósok segítségével győzte le a városi vetélytárs SC-t az elődöntőben. Ezek után a nagyobb múltú Sport Club szurkolóinak egy része a szombati fináléban a Dunaújvárosnak drukkolt; távolabbi következményként pedig a két csapat közötti viszály a legalább a jégkorongban egységes székely identitás gyengülésével fenyeget.
– Két évvel ezelőtt azzal a céllal vette át a HC Csíkszereda vezetését, hogy saját nevelésű magyar játékosokból alakítson ki ütőképes gárdát. Ezzel az alapeszmével nincs ellentmondásban, hogy a hat új igazolással együtt immár tizenhét szlovák légiósa van a csapatnak? – kérdeztük tegnap Kurkó Jánostól.
– Hadd pontosítsam: már öt éve vezetem a HC-t, csak éppen a 2006/2007-es idény elejéig ezzel párhuzamosan a Sport Club elnöke is voltam. Igen, az volt a célom, s ez a célom ma is, hogy a Bukarestbe, Pozsonyba, Debrecenbe, s még ki tudja, hány felé szétszóródott helyi fiatalokat felkaroljam, támogassam, s velük, belőlük olyan csapatot építsek, amelyben mindannyian örömünket leljük. Ennek megvalósítása azonban nem csak elhatározás kérdése. Jelenleg összesen tizennyolc magyar fiatalra számíthatok, akik közül kettő kapus és ugyanennyi hátvéd. Ők még nem alkalmasak mindannyian arra, hogy megfeleljenek a román és különösen a magyar bajnokság elvárásainak, ráadásul sérülések, eltiltások tizedelik soraikat. Ezzel szemben áll az az elvárás, hogy az idény során a két bajnokságban összesen százhat mérkőzést kell játszanunk. Ez irgalmatlanul sok. Ilyen terhelésnek reálisan nézve csak öt sorral szabad nekivágni. Válaszút elé kerültünk tehát. Vagy várunk még két-három esztendőt, amikor további helyi fiatalokkal kiegészülve már megkísérelhetjük, hogy belevágunk ebbe a kalandba, vagy jobb híján idegen játékosokat igazolunk. Én két okból is ezen második utat választottam. Egyrészt, mert a kis fenyő jobban nő a nagy árnyékában, másrészt egészséges rivalizálás alakul ki, ami ugyancsak kedvez a fejlődésnek.
– Világos, amit elmondott, megütközést az váltott ki, hogy közvetlenül a Magyar Kupa négyes döntője előtt a már meglévő tizenegy szlovák légiós mellé további hatot igazolt. Erre miért volt szükség?
– Az a tizenhét csak papíron tizenhét, valójában csak tizenkettő. A már meglévő légiósaink közül kettő eleve sérült volt, az érkezettek közül az egyik rögtön az első meccs legelején kidőlt, a kapus pedig vésztartaléknak jött, be sem öltözött. Továbbá úgy vágtunk neki a tornának, hogy kilenc játékosunknak is volt már tízperces büntetése, s ha bármelyikük kapott volna még egy ilyet, a következő meccsről automatikusan eltiltották volna. Végeredményben tizenkét légiósunk szerepelt a tornán, ami, elismerem, hogy sok, én is sokkal jobban örülnék, ha színmagyar együttessel érnénk el a sikereinket. De azt sem illik elhallgatni, hogy az Újpestnek tíz szlovák hokisa van, a Sport Clubnak pedig kilenc, akik közül hét szerepelt a tornán. S elárulhatom azt is, hogy a Sport Club is igyekezett erősíteni öt svéd hokissal. Figyelve a többieket, kivárt az utolsó pillanatig, de amikor a mi igazolásunk kitudódott, már nem tudott cselekedni.
– Ennyire késre menő az egymás elleni párharc?
– A sportnak a vetélkedés az értelme, s ez alól a menedzsment munkája sem kivétel. Ezt a játszmát megnyertük, s utólag azt kell mondjam, igenis volt értelme, hiszen a pályán is győztünk.
– S önnek ennyire fontos volt ez a győzelem?
– Személy szerint nekem nem, de a szponzoraink elvárják, hogy érjünk el eredményeket, aminek meg kell felelnünk. Az idén négy fronton kell helytállunk, a magyar és román bajnokságban, illetve kupában. Ezek közül a Román Kupa már elúszott, a bajnokságok vége még odébb van, a Magyar Kupa megfelelőnek tűnt a bizonyításra.
– Önnek mekkora tulajdonrésze van a HC-ban?
– Semekkora. A hokiklub nem részvénytársasági, hanem egyesületi formában működik, nem a magam, hanem a közösség örömére. Én csupán szponzor vagyok.
– Akkor hadd tegyem fel úgy a kérdést, a költségvetés hány százalékát fedezi ön?
– Kezdetben kilencven, most durván hetven százalékát.
– Elsősorban akkor mégis az ön elvárásainak kell megfelelnie a csapatnak, nemde?
– Én nem becsülöm le azokat, akik a költségvetés harminc százalékát összeadják, inkább nagyon hálás vagyok nekik. Ugyanis nem csekélységről van szó, a működésünk évi ötszázezer eurót emészt fel.
– Nem lenne célravezetőbb összefogni a Sport Clubbal? A két csapat egyesítésével könnyebben el lehetne érni azokat a célokat, amelyeket ön kitűzött.
– A végső cél természetesen az, hogy Csíkszeredán egy igazán ütőképes hokiklub legyen. Nem hiúságból hagytam ott a Sport Clubot, hanem mert az ottani irigy atyafiakkal képtelenség volt együtt dolgozni. Az előző két évben rengeteg gáncsoskodásban volt részem, sokáig nem használhattuk a jégcsarnok öltözőit, hazai meccseinken a mai napig nem feszíthetjük ki a reklámtábláinkat, s még sorolhatnám vég nélkül. A szurkolók egy részének szombati tüntetését a HC ellen is a Sport Club vezetői szervezték. Most ugyanazok hánytorgatják fel a szlovák légiósok igazolását, akik két éve nem voltak hajlandók alkalmazni a magyar fiatalokat. Amikor belekezdtem a munkába a HC élén, tudtam, hogy kemény verseny elébe nézek. Azt is tudom, ennek a versenynek csak egy győztese lehet. Nem kizárt, hogy végül elbukok. De természetesen nyerni szeretnék.