Ez nem Purcell élete

„A napokban ünnepelte gyémántlakodalmát II. Erzsébet és férje. Az 1947-es esküvői ruhára a háborús pusztulás jegyrendszere miatt a királyi család összes ruhajegye elment.” Ezt a hírt olvastam, mielőtt az England, my England című filmre rászántam volna magam. Az alcím Henry Purcell históriáját jelezte, valószínű, a kiadó is azért adta ide, hogy zenekritika szülessen egy angolosan precíz, ám vélhetően derekasan elfogult dokumentummunkáról. Hát nem az lett belőle.

Négy hete ülök a Simon Callow dominálta mozi felett. Mit is gondoljak, ezen gondolkodom. (Ó, igen, Callow mindenesetre az a klasszikus angol színész, aki nem úgy sztár, mint Hugh Grant: se nőügyeit, se nevét nem ismerjük, de már mindannyian láttuk játszani.) A helyzet az, hogy Henry (vagy a film szóhasználatával élve: Harry) Purcell életéről szinte semmit sem tud a zenetörténet. Úgyhogy Tony Palmer szabadjára engedheti fantáziáját, legalább a fél filmet kiszínezheti vele: rendez is belőle egy amolyan angol Amadeust. Mást, mint a Schäffer-darab vagy mint a belőle kerekített Forman-film, de a termékenyítő gondolat végig érezhető.
Jelentős különbség viszont, hogy a bravúros, kosztümös részletek a legváratlanabb pillanatokban torkollnak huszadik századi jelenetekbe: Callow és élettársa (Nina Young) épp egy Shaw-darabot próbál ugyanis. Ez volna az időkapu kilincse, A jó Károly király aranykora, ilyesmi a színmű címe. És hát Stuart Károly ideje – hollandiai száműzetés után ő restaurálja a monarchiát – épp Purcell rövid életével esik egybe. A borzalmasan patetikus, elviselhetetlenül modoros Callow a király jelmezében és -ből szemléli az angol zene első nagyságát.
Némiképp mentheti Charles öntelt és mégis kisszerű stílusát, hogy tizenkét évvel partraszállása előtt Cromwell hóhérkézre juttatta apját. Hogy azonban a színész-Callow gyakorlatilag ugyanaz a beképzelt fickó, mint az általa játszott király, nem eléggé átgondolt művészi transzformációról tanúskodik. (Callow ugyanis itt jó – tehát önmagától elvonatkoztatni képes – színművészt alakítana.) Veszekszik a színházi impresszárióval, a neki hitelező lordok agyára megy, múzeumokban sznobizál, szakítani akar – mikor, kivel, melyik korban: Charles Wood és John Osborne forgatókönyve sziporkázik. Ezalatt pedig a kis Harry első kompozíciójának kiáltják ki az „I attemp’ from love sickness to fly” kezdetű bájos rondinót (valójában nem az, de mindegy), amely máris bűvöletbe ejti az udvart. És sor kerül a túlzottan operásra sikeredett színpadi kísérőzenére, az Arthur királyra, és persze az angolok kedvencére, a Dido és Aeneasra is: pl. a komponista mentora, Mary királyné Dido búcsújának szavaival távozik az élők közül.
Valószínűleg egy kockája se (lehet) autentikus az England, my Englandnek. A virtuóz kettős történetvezetés szegényebb lenne, ha a legelismertebb historikus karmesterek egyike, John Eliot Gardiner nem állna a produkció mellé, és hibátlan, már-már sterilül szeplőtlen együtteseivel nem szolgáltatná a purcelli filmzenét. Ezért keletkezik élménymozi: míg elsőrangún fotografált képeken szegény, beteg és szomorú embereket rejtenek a házak, pompás reneszánszillatú muzsikák szólnak – ez a korok örökösének, a kora barokk Purcellnek hangja.
Haldokló XVII. századi London onnan, ahol a kordés ember mindennap elkiáltja: „Bring out your dead!” És leviszik a halottakat. És haldokló kultúrájú, épp beatforradalmon áteső London innen. Nem Purcellről szól ez a film, de ne bánjuk. Történelmi korokba a sajátunkkal együtt pillantani ritkán sikerül.
(England, my England – Tony Palmer filmje. Warner DVD, 2007.)