Jó tíz éve történt például, hogy a Potsdamer Strassénál kiszálltam az U-Bahn egyik kocsijából, és fölmentem a felszínre, hogy az állomástól néhány száz méterre lévő Neue Nationalgaleriében megnézzek egy szenzációsként beharangozott kiállítást. Sohasem tudtam meg, valóban olyan jó volt-e a tárlat, amilyennek ígérték, a felszínen ugyanis felvonulási épületek, daruk, betonfalak, halmok és gödrök olyan átláthatatlan dzsungele vagy éppen labirintusa fogadott, hogy hosszas tűnődés után fogtam magam, és visszaballagtam a lépcsőn, felszálltam az első érkező szerelvényre.
Az állomásra ma is ráismerek, a környékén azonban egy zsebkendőnyi területet nem tudnék beazonosítani a tíz évvel ezelőttivel. Jól látom viszont azt, hogy ott, ahol néhány éve még Európa legnagyobb felvonulási területén botorkáltunk, lassan minden négyzetméter beépül, s minden a régi, mondhatni békebeli Berlint idézi. Persze nem az egykori eklektikus házak épültek újra, amelyeket porig lőttek, bombáztak a második világháború vége felé, hanem a legmodernebb anyagokból épült, a világ legnevesebb építészei által tervezett high-tech tömbök alkotják az új épületegyüttest, de a hely ma újra olyan élő a nap huszonnégy órájában, mint volt a XX. század első évtizedeiben, amikor Párizs helyett egyre inkább Berlin vált az öreg kontinens első számú metropolisává.
Nem hiányoznak persze a direkt utalások sem a múltra, a megmenthető részeket beépítették a fém-üveg keretbe, A Sony-center sátorteteje alatt egy egykori híres kávéház ablakokkal tagolt faldarabja éppenséggel az emeletről néz vissza a bámészkodóra. Biztos pont ez a hely a városban az utazó számára. A bédekker szerint azok sem hagyhatják ki, akik csak egy napot töltenek el az egykori porosz fővárosban. Az útikönyv szerint ezt az egy napot egyébként a Kurfürstendammon vagy a Friedrichstrassén érdemes kezdeni, „shoppingolással”, séta közben akár fel is lehet idézni az emlékeket, amelyeket a fal lebontása előtt két városként élő Berlinről őrzünk, hiszen az egyiknek éppen a „Kudámm” környéke, a másiknak az Unter den Linden és a Friedrichstrasse kereszteződésétől keletre elterülő városrész, a Mitte volt a központja.
Az egynapos látogatásba belefér a sétahajózás vagy a városnéző buszozás is, az utóbbi helyett azonban jobb, ha a menetrendszerűen közlekedő 100-as autóbuszt választjuk valódi és képzeletbeli időutazásra. Az S-Bahn Zoo állomásától indul ez a járat, elhalad a dicső porosz múltat idéző Győzelmi oszlop, a köztársasági elnök otthonául szolgáló Schloss Bellevue, az újraépített Reichstag s a mellette kialakított, szupermodern épületekből álló kormányzati negyed, majd a mára újra a város és Németország egységét szimbolizáló Brandenburgi kapu mellett, s az Unter den Lindenen keresztül jut el az Alexanderplatzra. Igazi utazás ez a történelmen keresztül, s ha marad esetleg bennünk némi keserű szájíz az utazás után, ellensúlyozhatjuk a város egyik legjobb, leghíresebb kávéházában, az Operncaféban, amelynek árai nem igazán olcsók ugyan, de a hangulat valójában megfizethetetlen. Volt néhány esztendő a nyolcvanas években, amikor a keleti utazó – a házigazda endékásokkal ellentétben – könnyen átjárhatott a város nyugati részébe, a Checkpoint Charlie-nál vagy az S-Bahn Friedrichstrasse-i állomásánál. Akkor a nyugati városrészben kerestük a hangulatot, este viszont igyekeztünk időben (este kilenc előtt) visszatérni az Alexra, hogy a nyugatihoz képest töredék áron ihassuk meg söreinket. Ma a sör a város minden részében ugyanannyiba kerül, a záróra egyformán kései, s a hangulatra sem lehet panasz sem itt, sem ott. Sőt, ha igazán hangulatos helyeket keresünk, főleg a város keleti részében találhatunk rájuk. Elsősorban a Mittében, az Oranienburger Strasse környékén, ahol (akárcsak a Múzeumsziget épületei vagy a berlini dóm) újra régi szépségében ragyog a XIX. században épült új zsinagóga, s ahol sok száz galéria, kávéház, butik, alternatív szórakozóhely működik az endékás időkben teljesen lerobbant épületekben.
Olyan divatos ez a negyed, hogy talán itt a legtöbb Európában az egy négyzetméterre jutó turista, s talán néhány év múlva ki is megy a divatból, annyira kiglancolják az új tulajdonosok. Akkor azonban talán a Prenzlauer Berg enyhén emelkedő utcái veszik át a Mittétől a szerepet, de már most sem hagyhatjuk ki ezt a városrészt: a sörözők előtt hosszú asztalok, lócák sorakoznak, jó időben úgy ülnek egymás mellett békésen beszélgetve a vendégek, mint régen a falusiak a kapuk melletti padokon.
Őshonos berlini vagy vendég – aligha tudnánk megmondani bárkiről is, hogy kicsoda, annál is inkább, mivel nagyon sok a külföldi, aki hónapokig vagy éppen évekig él a városban. A nagy részben törökök által lakott Kreuzbergről persze sok rosszat is hallhatunk, de Berlin éppen a nyitottságával vonzza vendégeit, no meg azzal, hogy úgy vált világvárossá, hogy megőrződött egyes részeinek sajátos hangulata. Kisvárosokból felépülő metropolis, az urbánus környezet és a természet különös egysége, ötvözete, egyedülálló német produkció, mint a bogárhátú Volkswagen vagy a műanyag Trabi volt egykoron. Igazi vidéki világváros. Néhány éve a város nyugati részében, nem messze a híres-hírhedt olimpiai stadiontól és Le Corbusier korszakos jelentőségű lakóépületétől egy kis temetőben, a Friedhof Heerstrasséban a világhírű festő, George Grosz sírját kerestem. A kapun egy kis tábla fogadott, rajta egy állat rajza látszott, amely akár dinoszaurusz is lehetett volna, ha a szöveg nem arra figyelmeztet, hogy gondosan csukjuk be magunk után a kaput, nehogy bemehessenek a temetőbe – a vaddisznók.
Mankó. Az interneten megszámlálhatatlanul sok információt kaphatunk Berlinről, legyen szó szállásról, közlekedésről, a turista által igénybe vehető kedvezményekről. Legcélravezetőbb a Berlin Tourismus Marketing GmbH a www.btm.de nevű honlapján, vagy a www.berlinonline.de oldalon keresni.
Bohár Dániel
Meg sem lepődünk: Magyar Péter legújabb embere is ukránpárti
