Kivezetés az újságolvasásból (2.)

Új­évi új so­ro­za­to­mat Ne­mes Nagy Ág­nes­sel kezd­tem. Elõt­te tisz­te­leg­tem. Saj­nos a ter­je­de­lem nem en­ged­te meg, hogy olyan hosz­­sza­san, aho­gyan sze­re­tem! (Sze­ret­tem vol­na.) Most meg óha­tat­la­nul fel­me­rül ben­nem, hogy a múlt he­ti epi­kus ár­nya­lás után, ha foly­ta­tom Ne­mes Nag­­gyal, va­jon ön­ma­gá­ban ért­he­tõ lesz-e, ha eset­leg a múlt he­ti Ma­ga­zint nem tet­te el az ol­va­só, nem ol­vas­hat­ja el az el­sõ részt még egy­szer. (Az már da­da­iz­mus len­ne, ha a meg­ér­tés-ös­­sze­füg­gés vé­gett ex­po­ná­lás­ként új­ra le­ír­nám az egész múlt he­ti részt. Igaz, ak­kor már ugyan­így nem ma­rad­na hely a mos­ta­ni má­so­dik rész­re.) Ma­rad te­hát az a meg­ol­dás, hogy egy mon­dat vis­­sza­idé­zé­sé­vel meg­pró­bá­lom ért­he­tõ­vé ten­ni ön­ma­gá­ban ezt a má­so­di­kat.
„Egy nagy tál fe­hér cse­resz­nyét tett le anyám va­la­mi­kor ré­gen a be­teg­ágyam mel­lé, meg egy Ver­ne-kö­te­tet, hogy nyug­ton ma­rad­jak, míg el­megy ha­zul­ról” – idá­ig az idé­zet a meg­ér­tés vé­gett. A vé­ge meg a múlt hé­ten ez volt: „ez a döb­be­ne­te­sen üres cseresznyéstál… Eb­bõl a »döbbenetes«… Sze­ren­csé­re nem csak a há­bo­rú le­het az. Il­let­ve az, csak az le­het. Még ha meg­szok­juk is. (Már meg sem döb­be­nünk.)”

DE HA ILYEN DÖB­BE­NE­TES SZÓT HASZ­NÁL
az üres tál­ra (Ne­mes Nagy), ak­kor ho­va fo­koz­za? (Nem az üres tá­lat, mert azt csak vissza le­het fokozni… Cse­re­pek­re. Ami há­bo­rú ese­té­ben szin­te au­to­ma­ti­kus.)

„UN­DOR­RAL NÉZ­TEM A CSA­LO­GA­TÓ CSE­RESZ­NYÉT
és ide­gen­ked­ve a szo­kat­lan köny­vet. Mi­re anyám ha­za­jött, a tál­ban nem volt egy szem cse­resz­nye sem, a köny­vet pe­dig fé­lig el­ol­vas­tam.”

EZ A CSE­RESZ­NYE
Ha szé­pen el is fo­gyott az írás­ban – meg­ma­rad. (Tisz­te­let­tu­dóbb, ha nem fir­ta­tom: a ma­go­kat ho­va tet­te?)

STÍ­LUS­BAN TAR­TOT­TA? AZ UTOL­SÓ MEGGYMAGIG…?
Az utol­só el­hányt bádogkanálig…?

„KÉT­SÉG­TE­LE­NÜL MEG KEL­LETT EN­NEM AZT A TÁL CSE­RESZ­NYÉT
Min­den egyes sze­met kü­lön-kü­lön meg­rág­nom (mump­szo­san), min­den egyes ha­ra­pás fáj­dal­mát el­vi­sel­nem – de nem em­lé­kez­tem rá”.

MERT A VER­NE-KÖNYV?
Ten­ge­ri vi­har és… „fáj­dal­mát”.

MIN­DEN EGYES HA­RA­PÁS FÁJ­DAL­MÁT EL KEL­LETT VI­SEL­NEM
És a ten­ger­par­ti vá­ros fáj­dal­mát.

MERT FÁJ: DAL­MÁT!
Eszék… so­rol­ni is nehéz…
(1991-ben kezd­tem ki­ve­zet­ni az ol­va­sót.)

NEM LE­HET MÁS­BA ME­NE­KÜL­NI
Fi­gyel­mün­ket (sa­ját ba­junk­kal) el­te­rel­ni.
Tu­dom, val­lom én is:
Raguza-Dubrovnik az enyém is!
(Prá­ga s a töb­bi.)

FÁJ, HOGY A VER­NE-KA­LAND­RE­GÉNY­BÕL EZ LETT…
Cse­resz­nyés­ker­te­lés nélkül…

„… CSAK A FEJ­SZÉK KO­POG­NAK TOM­PÁN,
EGY­HAN­GÚ­AN A CSE­RESZ­NYE­FÁ­KON”
A ha­sá­bok már nem a cse­rép­kály­há­ba hul­la­nak.

MÁRAINÁL (A CSE­RÉP) AZ EL­POR­LADT
ÉLET­FOR­MA EGYIK SZIM­BÓ­LU­MA
Mint­ha egy Tolsz­toj- vagy Cse­hov-re­gény­ben ol­vas­ná gye­rek­ko­ra tör­té­ne­tét: „… a szo­bá­kat cse­rép­kály­hák fûtötték…”

AZ ÚJ­SÁ­GOK HA­SÁB­JAI MEG…
A köz­nap­ok le­he­tõ­sé­ge­in túl nyújt­sunk fe­led­ke­zést és meg­tisz­tu­lást, ré­vü­le­tet és lel­ke­se­dést.
(„Amit a nyom­da­fes­ték el­bír.”)