Nincs féltékenység, irigység. Sőt! Segítőkészség, csapatmunka, tanító szándékú „öregek” és tanulni vágyó fiatalok. Sinkó Péter, a Rádiókabaré főszerkesztője, Litkai Gergely és Fábry Sándor humorista szavaiból legalábbis ez derül ki. Tőlük kérdeztük: merre tart a magyar kabaré?
Sinkó Péter – Le a mezővárosokig
– Középre húzódik, a maszek, a polgári világ felé, a politika is ebből a hétköznapi szemszögből jelenik meg benne. Jönnek a fiatalok, a húszas és harmincas évjárat az ő ízlés- és élményvilágával, és azt csinálhatja, amit tud, amihez kedvet érez. Ez mindenkinek jó. Korábban sok konfliktusnak volt forrása, hogy az elvárások szerint a kabarénak elsődlegesen a politikáról kellett szólnia.
– Mintha nem csak generációváltás történt volna. Mintha a fiatalok közül kevesebben érkeztek volna a főváros, a Nagykörút tájékáról, és többen lennének a vidékiek.
– Való igaz, hogy ez az urbánus műfaj szétspriccelt. Korábban szinte kizárólag Pestről és Szegedről jöttek a humoristák, mostanra a kabaré lement a mezővárosokig. Szentes például kiemelten képviselteti magát a stand up színpadokon.
– Mit remélnek a fiatalok? Sikert, hírnevet és megélhetést?
– Szinte mindannyian rendelkeznek civil foglalkozással, amelyet nem is szeretnének feladni. Csak néhányan tervezik, hogy ebből fognak megélni.
– A Rádiókabaré befogadta a fiatalokat, a hetente jelentkező Kabaréklub az ő produkciójukból áll össze. Hogyan lehet ezt az ízig-vérig élő, improvizatív műfajt a közszolgálati mérték szerint kordában tartani?
– A stand upnak az a veszélye, hogy mivel nincs megírva a szövege, az előadó ösztönösen közelít a közönség igénye felé. A rádiókabarékat közönség előtt rögzítjük, tehát ha a közönség buta, nem reagál az intellektuális poénokra, akkor a humorista elindul a nadrág felé. Ezt a szerkesztő utólag tudja korrigálni, vagyis kivágja, amit nem tart közszolgálathoz méltónak.
– Mit szól a közönség az új irányhoz?
– Régebben inkább az aktuálpolitikai humor volt az elvárás, ám ha végignézzük a magyar kabaré archívumát, látható, hogy azok a maradandó, ismételhető darabok, amelyek ennél azért többre építettek. Az igazi siker soha nem a primer politika volt.
– Hallgatnak-e a fiatalok az öregekre?
– A fiatalok társasága már máshogy dolgozik, mint a mi nemzedékünk. Gegpartik vannak, küldik egymásnak az írásokat, ötleteket, poénokat, nekem pedig csak annyi a dolgom, hogy békén hagyjam őket. Inkább a terelgetés, mint a beleszólás módszerét alkalmazom. Az ízlésem és az elvárásom a szerkesztésből derül ki.
– És mit szólnak a régiek, színészek, jelenetírók az új hanghoz és az új hang sikeréhez?
– Néhány régi kolléga elmaradt, a többség azonban ragaszkodik a rádióhoz, hiszen itt mégiscsak műhelymunka folyik. Nem vitatható, jót tesz a fiatalok színre lépése az öregeknek is. Azzal biztatják magukat: ezt én is kipróbálom, hisz én is tudok ilyeneket mondani.
Litkai Gergely – Fokozatos beavatás
– Generációváltás van, amelyben nagy a szerepe a dumaszínház megszületésének és terjeszkedésének. Nem a műfajt találtuk fel, hiszen a stand up comedy szerte a világon virágzik, a mi érdemünk – Ardai Tamással és Sáfár Zoltánnal –, hogy ennek itthon megteremtettük az intézményrendszerét. Ezáltal a dumaszínház szórakozási forma lett, ugyanakkor a tehetséggondozás színterévé is vált. Mára országossá bővült a hálózat, szerződést kötünk vendéglátóhelyekkel, ők adják a teret, mi biztosítjuk a műsort. Debrecen például mostanra a stand up egyik fellegvárává vált. Havonta van előadás, és hét–nyolcszáz ember ül a nézőtéren.
– Folyamatosan kutatják a tehetséges fiatalokat?
– A műfaj az ember ősi természetéből fakad. A közönség szereti, mert azonosulni tud a beszélővel, tetszik neki az önmegmutatás, az, hogy valaki föláll, és mondja a történeteit, amin nevetni lehet. Ebből következően nagyon sok a jelentkező, sokan gondolják, hogy erre ők is képesek. Meg lehetne tenni, hogy végighallgatjuk, és ha rossz, rögtön elküldjük, de a tehetséggondozásnak nálunk nem ez a lényege. Mindenki számára adott a fejlődés és a visszatérés lehetősége. Mindenkivel foglalkozunk, folyik az ízlésformálás, tanulnak poéntechnikát, és a közösség is befolyásolja, hogy mit hogyan csináljanak. Tehát fokozatos beavatás zajlik. A dumaszínház 2003 óta működik, a rádió humorfesztiválján feltűnt fiatalok kilencven százaléka már innen érkezett. Most is jó partner a rádió, a szombaton ebédidőben és hétfőn kora délutánonként jelentkező Kabaréklub, bár pocsék az adásideje, bemutatkozási lehetőséget biztosít ezeknek a produkcióknak. Mióta a stand up vidéken is megjelent, már nem kell mindenkinek Pestre jönnie egy-egy fellépésért, sőt jelentkeztek humoristák a Felvidékről és Erdélyből is. Általuk tudjuk integrálni ebbe a világba a határon túli magyarokat.
– Vége a pesti humornak?
– Kőhalmi Zoltán a Min nevetünk ma? című kerekasztal-beszélgetésen megjegyezte: ma már értelmetlen a „pestiesen szólva” kifejezés vagy a pesti vicc fogalma. A stand up műfajban elsősorban az emberi és nem a politikai vagy a felsőbb ízlésbeli attitűd nyilvánul meg.
– Kit, kiket tekint ez a generáció a tanítómesterének?
– Nem beszélhetünk egy generációról, hiszen van tizennyolc és negyvenéves tagja is a csapatnak. Mindenkinek más a szemlélete, máshonnan merít. Éppúgy ismerik a magyar humortörténetet, mint Woody Allent vagy a Monty Pythont, de a kemény mag kétségkívül a Showderből nőtt ki. Sokunk még ma is munkatársa a műsornak. Fábry Sándortól tanultuk meg, hogyan lehet ezt a műfajt magas színvonalon művelni, hogyan lehet közösen dolgozni, milyen eredményes, ha egy műhely, egy szűkebb kör egy irányba húz. A Kabaréklubot a rádióban most négy csapat készíti, számukra nem az a fontos, hogy kitűnjenek, fontosabb, hogy jól érzik magukat együtt, vannak ötletpartik, és szükség esetén ki is segítik egymást. Így készül el az az alap, amelyet azután a csapat vezetője megszerkeszt, Sinkó Péter pedig adáskészre vág.
– Kijelenthetjük, hogy a stand up, a dumaszínház a jövő magyar kabaréja is?
– Az egyik műfaja biztosan. De fontosabbnak gondolom, hogy nálunk is legyen olyan kabaréélet, mint más országokban. Magyarországon évtizedeken keresztül a Mikroszkóp Színpad volt az egyetlen fix játszóhely, amelyet évente több mint százmillió forinttal támogat a fővárosi önkormányzat. A humornak azonban el kell tudnia tartani magát. Másképp működik egy önfenntartó színház, mint az, amelyik langyos vízben, kegyelemkenyéren él. A stand up műfaja most piacosítva lett, és életképesnek látszik. Jó lenne, ha nyílnának kabarészínházak is. Nem drága műfaj ez. Berlinben a programfüzet tanúsága szerint tizennyolc kabaré működik, és meg is él.
– Lezajlott a generációváltás a közönség soraiban is?
– Nem igaz, hogy a stand upot csak a fiatalok szeretik. Az egyetemeken tartott előadásokon persze ők a többség, de van, ahol ez már átfordult, jönnek középkorúak és idősek egyaránt.
Fábry Sándor – Ördögfiókák
– Miközben az élet egyéb területén a rendszerváltás csak részleges volt, a kabaréban legalább megtörtént. Ebben nekem csak áttételes szerepem van, a nagyobb érdem Litkai Gergelyé és Ardai Tamásé, akik létrehozták a Godot Dumaszínházat, és ez a kedvező csillagzat alatt született intézmény mindehhez fórumot teremtett. A külön-külön működő stand up csoportok így egybesodródtak, együtt terveznek, dolgoznak, sőt valamiféle érdekvédelem is kialakult. Manapság nem ritka, hogy egy megrendelés úgy szól: küldjétek valamelyik dumaszínházast vagy showderest. A Rádiókabaré, majd a nagyobb nyilvánosságot jelentő Esti showder pedig az igaz bemutatkozás lehetőségét teremtette meg számukra.
– Mennyiben más ez a generáció?
– Mindannyian diplomások, tanult emberek. A magyar kabarét korábban egyfajta sutyerákság jellemezte, az idősebbek műveltsége egyenetlenebb volt. Változást jelent az is, hogy a fiatalok többsége vidéki, hozta magával a saját fotóit, figuráit, mikrokörnyezetét, ebből gazdálkodik. A stand up sajátossága a szabad beszéd, az improvizáció, amelyik a színpadon mindig erősebb, mint a leírt szöveg felmondása. A magyar kabaréban most egymás mellett él ez a két forma, de úgy látom, hogy az „öregek” is próbálnak kitörni az írott szöveg kötöttségéből. Maksa Zoltán például egyre gyakrabban és egyre sikeresebben próbálkozik a stand up-féle műfajjal.
– Mi lesz a politikai kabaré sorsa?
– Ezek a fiatalok nincsenek megmérgezve a kádárizmus szellemével és a rendszerváltozás körüli hajcihővel, az odamondogatós, összekacsintós kabarénak tehát vége. Nincsenek bennük görcsök, tacitusi módon, szabadon nyúlnak a dolgokhoz. Őket inkább a közéletiség jellemzi, nem járnak politikai rendezvényekre, nem teszik nyilvánvalóvá a politikai rokonszenvüket sem. Ebben az állapotban kell őket meghagyni. Az oldalaknak készülő kabaré csapda. Két olyan dolog van, amit, ha akar, sem tud a hatalmába keríteni a politika: a pornó és a nevetés. A nemi vágy és a vidámság nem váltható ki kancsukával, veréssel. A humor ösztönös, zsigeri műfaj, ha ezt külső politikai szempontok szövik át, akkor rossz pályára kerül. A közönség tudja, hogy mennyi egy poén értéke. A humoristának egy dolga van, a nevettetés. Ha egy poént a politikai áthallás miatt túlnevetnek, az könynyen tévútra vezetheti a humoristát. Ezért én is egyre kevésbé vállalok alkalmi felkérést, olyan helyekre járok, ahol az emberek megveszik a jegyet. És ha ebben a sanyarú gazdasági helyzetben kiadnak érte háromezer forintot, akkor nekem kötelességem a tőlem telhető legjobb színvonalat nyújtani. Azt kell szórakoztatni, aki jegyet vesz, az ingyenközönségnek elvárásai vannak, és ez veszélyes.
– Nem tart attól, hogy túlnőnek a tanítványok a mesteren?
– Sőt szeretném, ha a trónusomon már legalább három ördögfióka ugrálna.
emberölés bűntett kísérlete
Egy pécsi férfi megakadályozta saját meggyilkolását
