Köznapló

Január 5., szombat
Az iszlámról szóló magyar nyelvű könyvek szerzőinek többsége nyugati. Vannak köztük kevésbé hazudósak, de okkal olvassa őket gyanakodva az ember. És a filmek se jobbak. Emiatt vélik sokan, hogy a muzulmánok terroristák, ők verik fel az olaj árát, miattuk nincs béke a Közel-Keleten, és asszonyaikat rabsorban tartják.
Ma láttam valami mást. Ezt a filmet arabok forgatták. Az iszlám világa, ez volt a címe. Egyetemi tanárok szóltak hitük egyszerűségéről és annak okáról, miért terjed annyira gyorsan az egész világon. Aztán egyikük az arab írásról kezdett beszélni. Mekkora hatása volt az iszlám művészetre, és hogy a kalligráfia külön művészet. Hogy az arab írásnak mekkora a becsülete, arra példát is hozott. Ha a hithű muzulmán meglát a papírkosárban egy cetlit arab betűkkel, kiveszi onnan. Számára az írás a tudás hordozója és Isten szavának közvetítője.
Ez eszembe juttatta a kanadai professzort. A Nyugat országai ötven éve rágódnak McLuhan tételein. A Gutenberg-galaxist az úr süllyedő hajónak mondta, és hozzátette, a tipográfiai ember ki fog halni. Azokat nevezte így, akik tudásuk javát könyvekből szerzik. Új korszak kezdődik, jelképe az elektronikus ember lesz. Ő ideje nagy részét nem a könyvek, hanem a tévé előtt tölti. Igaz, így manipulálható tömegember lesz belőle, elvész szellemi autonómiája, és nem lesz érték számára a demokrácia. Azt én teszem hozzá, talán épp ez a cél.
A tételt vitatják, de ritkán idézik a magyar Hauser Arnoldot. Ő egyetlen mondatával megcáfolta McLuhant: „Gazdagok vagyunk a kifejezés technikáiban, de szegények a közlésre érdemes eszmékben.”
Nem gondoltam volna, hogy e mondat érvényességét egy általam tisztelt piarista szerzetes, Bulányi György igazolja. Vasmiséje apropóján készült vele interjú, abból ugrattak ki egy meglepő kijelentést: „Ha lenne ma olyan párt, amely ugyanazt vallja, amit Marx és a kommunizmus – azzal a különbséggel, hogy senkit sem szabad bántani –, engem abba a pártba nyugodtan be lehetne léptetni.” Hohó, atyám! De hiszen Jézus és Marx gyakorlata közt épp ez a „bántás” a különbség…
Nem, tényleg nincsenek közlésre érdemes új eszmék. Csak ábrándok vannak. Ráadásul Bulányi páter igazolja a hithű muzulmánt is, aki kiveszi a papírkosárból az arab betűs cetlit. Aki okkal érzi, hogy írásának betűi nem csak szépek, és nem csupán erőt adnak – egyben jelképezik azt is, ami segít neki élni. Mert ott nem könnyű.
Mohamed a sivatagi klímához igazította az iszlám gyakorlatias tételeit. Az arabok ezért becsülik tevéjüket többre a legjobb teherautónál. A teve 120 litert megiszik, de utána 25 napig kibírja víz nélkül. Tűri a mínusz 20 fokot, és elviseli a plusz 50-et. Aki pedig bedől a modernségnek, ott előtte az elrettentő példa: az iráni sivatagokban a kutak több ezer évig adtak vizet. A XX. században elektromos szivattyúkat állítottak be, és száz év se kellett, a kutak kiszáradtak.
A „keresztény világ”? Nem kímél se Istent, se embert. Elveti az Írást, nem nézi, hittestvére-e a másik. Hamis tanúságot tesz, megkívánja felebarátja jószágát és házát, ráadásul mocskolja mindenért. Mert más a nyelve, más a világnézete, mert gazdag, mert szegény, mert más csapatot éltet – csak azt keresi, miben különbözik, nem azt, miben egyezhetnének. Ezért esik kétségbe a piarista pap, és hiába van mögötte az istentelen XX. század, Marx után ácsingózik. Ráadásul Jézussal hozza közös nevezőre. Pusztító tévedés.

Január 7., hétfő
Ma behívtak a reggeli tévébe egy néprajzos embert. Vízkereszt volt, ő ért hozzá, beszéljen a szokásokról. Meg is jelent fehér ingben, hozzá mellényben – rendes, illő öltözékben. A műsorvezetők egyike, maga is férfi fajta, csodálkozik. Maga a mi kedvünkért öltözött fel így? A néprajzos felel. Öltözékében nincs semmi rendkívüli, ő így jár mindig, mondja. A műsorvezetés nincs kibékülve a válasszal. Újra szól: álljon már fel, mutassa, miben van! A néprajzos békés, udvarias, feláll. Hiába. A műsorvezető nem nyugszik. És ott oldalt mi lóg? Bicskatok.
Kimerítve a gúnya adta lehetőségeket, a műsorvezetőtárs következik. A hölgy. Rátér a tárgyra. Vízkereszt ünnepére. Mondjon a szokásokról valamit, kéri a néprajzost. Az sorolja. E napon bontják le a karácsonyfát, ilyenkor szentelik meg a vizet. Az ifjú hölgy elérkezettnek látja az időt, hogy jelezze, készült a műsorra… És a vízkereszt sok művészt is megihletett, veti közbe. Például Shakespeare-t. Csönd. Az a kínos fajta. Majd a néprajzos, bár nem irodalmár, tiltakozik. Okkal.
A vígjátéknak semmi köze az ünnephez. Shakespeare elfelejtett címet adni neki. A bemutató napján biggyesztette elé, s lett Radnóti fordításában Vízkereszt, vagy amit akartok.
A műsorvezető hölgyecske nem tudta. Miért tudta volna, amikor neki nem kell tudnia semmit. Másnak kell tudnia valami nagyon fontosat. Azt, hogy az ő neve Tornóczky Anita, és Medgyessy Péter volt miniszterelnök fogadott lánya. Igaz, hogy a miniszterelnököt megbuktatták jó emberei, de ott van, utazgat, pénzelik, nem emészti el a bánat. Amiként lánya is kibukott már műsorokból, mégis a képernyőn látni, beszél, pénzelik, mellé ül egy-egy segéd, hogy a műsort vezesse valaki. Ő ugyanis alkalmatlan.
Nem számít. A párt nyomja előre, támogatja lányait. Asszonyait. Egy hír a Népszabadság december 27-i számából: „Újra »politikuslány« láthatja el az MSZP európai parlamenti delegációjának sajtótitkári tisztét. Kolber Adél, Kolber István MEH-államtitkár, volt miniszter lánya munkáját januárban kezdi meg Brüsszelben. Az ősszel rövid ideig – igaz, Budapestről dolgozva – Kovács László uniós biztos lánya, a 30 éves Kovács Dóra látta el ezt a feladatot.”
És ezek trombitálták az esélyegyenlőséget. Haha.

Január 8., kedd
Következzen néhány zsidó mondat. Meg pár magyar is. Kellő arányban. Kellő mértékkel. Egymásba gabalyodva. Mint százötven éve mindig.
Apropója, hogy tegnap Pesten is bemutatták az emigráns Kati Marton könyvét. Kilenc magyar – áll a borítón. Ez svindli. A könyv New Yorkban jelent meg előbb The Great Escape – Nine Jews Who Fled Hitler and Changed the World címmel. Magyarra fordítva: A nagy szökés – Kilenc zsidó, aki elmenekült Hitler elől és megváltoztatta a világot. A szerző elmondta, hogy a különbség „piaci döntés” eredménye. Ha kilenc magyar szerepel a borítón, Amerikában nem veszik meg. Nem túl örvendetes ilyet hallani, de mit csináljunk. Ha így van, akkor így van.
A baj csak az, hogy nincs így. A kilenc zsidó – én speciel jobb szeretem, ha magyar zsidókat mondhatok – nem Hitler elől menekült. Horthy elől. A kilencből – Neumann János, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Teller Ede, Kertész Mihály, Korda Sándor, Kertész András, Friedmann Endre és Kösztler Artúr ők – egynél érdekelt vagyok. Korda Sándor a földim, inspirált, felnéztem rá, pályáját ismerem. Ő hagyta el az országot először: 1919 őszén, rögtön követte őt a Casablanca későbbi rendezője, Kertész Mihály. André Kertész is korán: 1925-ben ment Párizsba. Wigner és Neumann 1930-ban már a princetoni egyetemen tanított. Friedmann Endre Robert Capa néven 1931-ben kezdte pályafutását Berlinben, és Arthur Koestler is, aki előbb a bécsi egyetemen tanult, 1926-ban már Palesztinában volt. Igazi menekülőnek Szilárd Leót mondhatjuk, esetleg Tellert: az utóbbi 1933-ban hagyta el a göttingeni egyetemet. Távozását „árnyalja”, hogy előtte Heisenbergnél doktorált, akit nem arról ismerünk, hogy Hitlert bírálta volna, de ez már részletkérdés. Így fest a menekülés és a „piaci döntés” háttere. Ami persze ráveti árnyékát a magyar kiadásra is.
A könyv „kilenc magyart” hirdet. Miért nem kilenc zsidó magyart? Vagy magyar zsidót? Akkor kisebb lesz az érdeklődés? Kati Marton számára a kereslet esélye dönt mindenütt, nem az igazság?
Szóba se hoztam volna mindezt, ha nem kerül elém egy interjú. Balikó Tamással készült. Pécsi színidirektor, pályázott a Nemzeti Színház igazgatói székére. Nem ő nyert. Bevallom, neki szurkoltam, sok egyéb mellett azért is, mert nem kedvelem a narcisztikus, önimádó férfiakat. Örökös szavuk az „én”, viselkedésükből árad a lenézés. Ezt időnként kíméletlenség fűszerezi – Alföldi ezzel a kíméletlenséggel vonultatta be csapatát a Nemzetibe. Önimádó embert vezetőnek tenni annyi, mint aknát rakni az intézmény alá. Hiller a maga döntésének mondta az aknarakást. Sanda mosollyal hirdetett eredményt, holott néhány pályázó anyagából oldalak tűntek el. Vagyis előre „le volt vajazva” az egész…
Balikó ezután üzent. A Dunántúli Naplóban. Így: „Ötvenéves, evangélikus, adófizető polgárként, háromdiplomás, heteroszexuális színházigazgató férfiként úgy ítélem meg, hogy a csalás az bűn.”
Igen, a csalás bűn. És fájhat, ha egy egész szakbrancs fog össze, hogy igazgatói székbe ültessen egy affekta, megosztó figurát. De csalódását az ember ne így fejezze ki. Az ilyen mondatokat félreértik. Nálunk még a telefonba is be vannak építve a szakosodott félreértők. Akik károgva teszik közzé: nem megmondtuk? Ezek zsidóznak. Buziznak. Pedig épp ők „piacosítanak” embereket. Seftszerűen nyilvánítanak hol zsidónak, hol magyarnak olyanokat, akiknek a térdéig sem érnek fel.
Volt a Nemzetinek egy kitűnő zsidó magyar direktora: Hevesi Sándor. Akkora tekintély volt, hogy első kézből kapott darabot G. B. Shaw-tól. Leveleztek, és ha jól tudom, találkoztak is. Akkoriban Shaw volt a világ első számú színpadi szerzője. Mint hallom, Alföldi is számít első kezes darabokra: Parti Nagy Lajostól, Nádas Pétertől. Velük fog levelezni és találkozni. Lehet ez jó is, mégis félek. A Nemzeti jövőjétől. Alfölditől. Aki még ott sincs, máris kifordít magukból embereket.