Miként a könyvből kiderült, céljuk az volt, hogy emléket állítsanak az osztrák birodalom, illetve a Monarchia magyar tengerészeinek. Hol tudták összegyűjteni a szükséges adatokat, s mennyi időt vett igénybe a kutatás?
– Elsősorban Fiumében (a mai Rijekában), az ottani levéltárban, könyvtárban, a képanyag java részét a tengermelléki kegytemplomokban meg a helyi tengerészeti múzeumban. Mindez több mint tíz évig tartott. Végül lassan összeállt a könyv, olyan eredeti dokumentumokkal, fényképekkel, amelyek Magyarországon eddig még soha, sehol, semmilyen formában nem jelentek meg.
– Maguk állták a költségeket?
– Sikerült szponzorokat találnunk, némelyek hirdettek, mások elővételben vásároltak. Ezekből az összegekből és a saját forrásainkból tudtunk kinyomtatni ezerötszáz példányt, az eladottak árából pedig megpróbálunk még ötszázat elkészíttetni. Rendkívül nehéz, s a szerzők számára megalázó feltételekkel működik az értékesítés, ezért ma csak a Püski könyvesboltban, illetve néhány hajós üzletben kapható a könyv.
– Fiumében 1870 októberében alakult meg a Magyar Királyi Tengerészeti Hatóság. Mi volt a feladata, s megfelelt-e a kor követelményeinek?
– Hatásköre Fiume felső, északnyugati határától a déli kikötőig, Carlopagóig terjedt. Feladata igen sokrétű volt, az egészségügyi szolgáltatástól kezdve egészen a kikötőépítésig. Ezek közül a legfontosabbak a hajók regisztrálása, a tengerészeti konzulátusok működtetése, illetve a személyzettel összefüggő teendők ellátása volt. Kiállították a szolgálati könyveket, megszervezték a képzést, a vizsgáztatást. Ellenőrizték az idegen hajókat, azok okmányait és járványmentességét. Beszedték a kikötőilletéket, ami akkoriban nagyon nagy összeget jelentett. Mindezt a legmagasabb színvonalon tették, különös tekintettel az akkoriban igen jelentős járványveszélyre. Sok hajó jött külföldről, s ha nem volt egészségügyi levelük, akkor akár hónapokra is a Fiume közelében lévő, 1833 júniusától működő vesztegzárintézetben helyezték el őket a személyzettel együtt. Addig kellett ott maradniuk, amíg az összes ismert járványos betegség lappangási ideje le nem telt. A kikötőben kiépíttették a vízhálózatot, volt villanyvilágítás, hidraulikus és gőzdaruk dolgoztak. Révkalauz vezette be a hajókat a veszteglőbe vagy a kikötőbe.
– Hogyan jellemezné a korszak magyar tengerészeit?
– Kiválóak voltak: fahajókon acélemberek. Rendkívüli erőfeszítések árán lehetett bekerülni ebbe a közegbe. Egy felvidéki bányászcsalád fia vagy egy erdélyi fiú nagyon nehezen tudta megtalálni a helyét, hihetetlen nagy elszántság, testi-lelki felkészültség kellett ahhoz, hogy távol az otthontól boldogulni tudjon. Ezek a gyerekek végigcsinálták, közülük a legtöbb eljutott egészen a parancsnokságig. Később aztán gőzhajókapitányok lettek, idegenben szolgáltak. Képzettek, gyakorlottak s ezért keresettek voltak a magyarok.
– Milyen volt az élet egy hosszú járatú kereskedelmi vitorláson?
– Koronként változott, de általában nagyon kemény. A személyzet tagjai a hajó elejében, szűk térben, keskeny ágyakon húzták meg magukat. Ritkán tisztálkodhattak, rendszerint hetenként egy vödör vizet kaptak hárman, ezt kellett beosztaniuk mosakodásra és mosásra. Orvos csak akkor volt a fedélzeten, ha a vitorlás felfedezőútra indult. Még a századforduló után is a petróleumot használták általános gyógyszerként, például torokbajokra, sebfertőtlenítésre. Ez sokak halálát okozta. Gyakori volt a tengerbe temetés. Ilyenkor ponyvába tették a halottat, nagyobb darab szenet vagy vasat raktak mellé, és jó esetben, ha megadták neki a végtisztességet, akkor kicsúsztatták a lobogó alól a tengerbe. A magyar tengerészek egy, a hazai földdel megtöltött, címeres kis párnácskát vittek magukkal, s ha meghaltak idegenben, akkor ezt tették a fejük alá. Eléggé egysíkú volt a táplálkozás, annál jobb volt a kétszersült, minél több féreg hemzsegett benne, mert akkor hús is jutott. Került azért sózott hús, főként marha és füstölt hal. Jellemző volt a skorbut, annak ellenére, hogy már a XVIII. században élt Cook is ismerte az ellenszerét. A fiumei, illetve a földközi-tengeri hajósok mégsem fordítottak gondot arra, hogy legyen a fedélzeten savanyú káposzta vagy lime. Csak az indulás utáni néhány napon fogyasztottak friss gyümölcsöt, zöldséget. Rumot, bort, kávét és kétszersültet azonban mindig kaptak a tengerészek. A legnagyobb megterhelést mégis a távolság jelentette, s az, hogy a hajósok hónapokig nem kaptak hírt otthonról.
– Számos magyar hajósuhancként kezdte a szolgálatot. Hogyan épült fel a személyzet?
– Szinte mindenki hajósuhancként, vagyis hajósinasként kezdte a pályafutását. Ez egy ősi, demokratikus foglalkozás, hivatás. Végig kell járni a ranglétrát, a megfelelő feladatokat mindig meg kell tanulni, és csak a képesítés megszerzése után lehet előrébb jutni. Szóval a hajósuhanc volt a legalacsonyabb rang, azután jöttek a kezdő, illetve a már tapasztalt, mindenre alkalmas matrózok, az utóbbiakra már a kormányzást is rábízták. A legrégebbi korokban még nem létezett hajóhadnagy, csak kapitány és a helyettese, az írnok. A vezetői testületben, a hajótanácsban rajtuk kívül még a fedélzetmester kapott helyet, akit a hajó anyjának is neveztek. A nagyobb vitorlásokon szállásmestert is alkalmaztak. Fizette az illetményeket, bevásárolt, főzött. A legtöbb hajón a tengerészek egyike gondoskodott az élelemről, az írnok a pénzügyekről.
– Több honfitársunk is körbehajózta a földet. Melyek voltak egy-egy ilyen utazás legnehezebb szakaszai, mekkora esély volt az életben maradásra?
– A legveszélyesebb szakasz a Horn-fok és a Jóreménység foka. Az előbbi is leginkább kelet felől nyugatra, az áramlatokkal szemben. De sok esetben érdekes módon ezeket a nehéz feladatokat megoldották, és amikor beértek a Földközi-tengerre, a Messinai-szorosban pusztultak el. Főleg Korzika, Szardínia térségében akadtak súlyos gondok. Előfordult az is, hogy megtették az utat New Yorkba, Philadelphiába vagy Dél-Amerikába, majd vissza, és az Adrián érte őket szerencsétlenség. Az életben maradásra mindig volt esély, de ehhez akarni kellett az életet. Amint feladták a küzdelmet, elvesztek, mert már nem tudtak segíteni egymásnak.
– A XIX. század végétől kezdve a gőzhajók lassan kiszorították a kereskedelmi vitorlásokat. Miként alkalmazkodtak ehhez a változáshoz a magyar hajótulajdonosok és tengerészek?
– A gőzhajók szállítási képességének növekedése és kedvező fuvardíjaik miatt 1870-től a fiumei kereskedelmi vitorlások tulajdonosai még a fenntartási költségeket is csak nehezen tudták fedezni. Sajnos a flotta pusztulásnak indult. Az időben váltani tudó gazdák fokozatosan gőzhajókba fektették a pénzüket. Sokaknak azonban csak a kereskedés maradt. Még a nyolcvanas években is sok tengerészünk szolgált osztrák–magyar közös lobogó alatt, de egyre többen szegődtek el külföldre is.
– Az 1990-es években a Mahart értékesítette tengerjáró kereskedelmi flottáját, ezért ma egyetlen hajó sem közlekedik magyar lobogó alatt a világ óceánjain. Szükségszerű volt ez a döntés?
– Kétségtelen, egyetlen magyar lobogójú hajó sincs már. Több oka van ennek, az egyik a magyar állam hozzáállása a tengerészeti hatóságon keresztül. Részesei lehetnénk például a világ halászatának, van kvótánk, vannak alkalmas embereink, de mi semmit nem akarunk. Tengerjáró hajóinkat eladták, némelyiket egy jobb autó áráért. Azt hiszem, hogy a Bodrog – miután leselejtezték, és olcsón értékesítették – még mindig megy, a Vörösmartyt kambodzsai lobogó alatt, ukrán személyzettel használták, azután partra futtatták Indiában. A két fő- és két segédgépétől annyiért szabadultak meg, amennyiért annak idején az egész hajót eladták. Az elavult, nagyszámú személyzetet igénylő, tizenéves hajók megtartása talán valóban gazdaságtalan lett volna, de nem hiszem, hogy a flotta felszámolása szükségszerű volt. Mert a tíz eladott hajó árából lehetett volna legalább egyet venni, hogy a magyar érdekek valamilyen szinten érvényesüljenek. Nem tették meg, inkább saját zsebre dolgoztak, s az orosz államadósság terhére hazánkba került új tengerjárókat is eljátszották. Akik akkor pozícióban voltak, ellopták a magukét, s úgy tűnik, hogy az újrakezdés hihetetlenül nehéz volna. Miközben osztrák, svájci, cseh hajók járják az óceánokat. Nekik megéri.
hidegfront
Már úton vannak a zivatarok, jön a hidegfront + videó
