Requiem egy tábornokért

Ja­nu­ár 12-én em­lé­ke­zünk a do­ni át­tö­rés 65. év­for­du­ló­já­ra. Ezen a na­pon Urivnál az oro­szok meg­tá­mad­ták a 7. és 20. kön­­nyû had­osz­tályt, és si­ke­rült öt ki­lo­mé­ter mély­ség­ben be­ha­tol­ni­uk a ma­gyar csa­pa­tok mö­gé. Ak­kor­ra a né­me­tek már ki­von­ták a ma­gya­rok mö­gül az egyet­len szá­mot­te­võ tar­ta­lék ­erõt is, így a ros­­szul fel­sze­relt ma­gyar had­se­reg egy­ma­gá­ban állt szem­ben a szov­jet túl­erõ­vel. A Don­nál az ös­­szes ka­to­nai ve­ze­tõ tud­ta, hogy min­den to­váb­bi em­ber­ál­do­zat ér­tel­met­len, ja­nu­ár 16-án Jány Gusz­táv még­is azt ad­ta pa­rancs­ba: ki­tar­ta­ni az utol­só em­be­rig és töl­té­nyig.
Ami­kor Nemeskürty Ist­ván 1972-ben meg­ír­ta a Requiem egy had­se­reg­ért cí­mû tör­té­nel­mi es­­szé­jét, nagy volt a meg­ráz­kód­ta­tás. Ez­zel jár, ami­kor a tör­té­nel­mi ha­zug­sá­gok mö­gül ki­buk­kan az igaz­ság. A tör­té­nel­mi ha­zug­ság azon­ban na­gyon erõs, hi­szen is­ko­lá­ban ta­nít­ják, ezért ge­ne­rá­ci­ók lel­két fer­tõ­zi. Így hát, ami­kor a ki­lenc­ve­nes évek­ben meg­kez­dõ­dött a hor­thysta tisz­tek re­ha­bi­li­tá­ci­ó­ja, nagy volt a cso­dál­ko­zás. Egy­sze­rûbb volt az An­tall-kor­mány kle­ri­ká­lis re­ak­ció­ját em­le­get­ni, mint szem­be­néz­ni a té­nyek­kel: hor­thysta ka­to­na­tiszt nem egyen­lõ gaz­em­ber, kom­mu­nis­ta nem egyen­lõ jó­ em­ber. Legeza Já­nos ve­zér­õr­na­gyot, aki 1953-ban in­fark­tust ka­pott a gyûj­tõ­fog­ház­ban, ahol tíz­éves bün­te­té­sét töl­töt­te, már 1990 jú­ni­u­sá­ban, te­hát az el­sõk kö­zött re­ha­bi­li­tál­ták. Há­bo­rús bû­nök­kel so­ha nem vá­dol­ták, kém­ke­dés­sel an­nál in­kább, de ez iga­zán nem állt tá­vol Pé­ter Gá­bo­rék ül­dö­zé­si má­ni­ás ész­já­rá­sá­tól. Most uno­ká­ja, Ba­jor Pé­ter és a had­tör­té­nész Sza­bó Pé­ter ál­lí­tott ös­­sze kö­te­tet az em­lé­ké­re. Ez a könyv nem­csak Legeza Já­nos köny­ve, ha­nem raj­ta ke­resz­tül min­den tra­gi­kus sor­sú ma­gyar ka­to­na­tisz­té, akik egész éle­tük­ben hû­ek ma­rad­tak es­kü­jük­höz, mél­tók az egyen­ru­há­hoz, akik leg­fon­to­sabb fel­ada­tuk­nak bé­ké­ben és há­bo­rú­ban azt tar­tot­ták, hogy a rá­juk bí­zott em­be­rek­re fe­le­lõ­sen vi­gyáz­za­nak.
Legeza Já­nos Dal­má­ci­á­ban szü­le­tett, olasz volt az anya­nyel­ve, a ma­gyart csak fel­nõttko­rá­ban ta­nul­ta meg. Nemeskürty Ist­ván a könyv­höz írott elõ­sza­vá­ban a Dam­ja­nich, Knezich, Láhner, Leiningen, Pöltenberg, Schweidel név­sor­ba il­lesz­ti. Mert ma­gya­rabb volt sok ma­gyar­nál. Vé­gig­har­col­ta az el­sõ vi­lág­há­bo­rút, de bé­ke­idõ­ben té­to­va volt, mint min­den ka­to­na. Egyéb szak­is­me­ret hí­ján 1920-ban vis­­sza­tért a se­reg­hez, ki­kép­zõ­tiszt lett, alig­ha­nem a na­gyon jó faj­tá­ból. Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben azon­ban nem volt jó ka­to­na. Az ön­tör­vé­nyû em­be­re­ket a pa­rancs­ural­mi szer­ve­ze­tek nem sze­re­tik. Tá­bor­nok­ság­ban is ezért vit­te a leg­ala­cso­nyabb fo­ko­za­tig.
A Requiem egy tá­bor­no­kért cí­mû könyv – amely­ben tu­do­má­nyos élet­raj­zán kí­vül el­ol­vas­ha­tó még el­sõ vi­lág­há­bo­rús ro­má­ni­ai nap­ló­ja, az 1942 szep­tem­be­re és 1943 ja­nu­ár­ja kö­zött ke­let­ke­zett do­ni nap­ló­ja, a Ma­gyar Ki­rá­lyi Hon­véd­ség do­ni harc­je­len­té­se, va­la­mint Legeza ba­jor­or­szá­gi nap­ló­ja, amely­ben a me­ne­kül­tek éle­té­nek meg­szer­ve­zé­sé­rõl szá­mol be – nem­csak szép kö­tet, ha­nem jó ol­vas­mány is és nem mel­lé­ke­sen szak­sze­rû tör­té­nel­mi mun­ka. Legeza Já­nost a 301-es par­cel­lá­ba te­met­ték, de sír­ját be­szán­tot­ták, mert kel­lett a hely az öt­ven­ha­to­sok­nak. Mi más le­het­ne az uno­kák dol­ga, mint meg­épí­te­ni a hi­ány­zó sír­em­lé­ket?
(Ba­jor Pé­ter – Sza­bó Pé­ter: Requiem egy tá­bor­no­kért. Mi­kes Ki­adó, Bu­da­pest, 2008. Ára: 3450 fo­rint)