Szegényszeretők

Hiúságaink közé tartoznak azok a felületes gondolatok és fellengzős kinyilatkoztatások, amelyek szerint a mi történelmünk bizonyosan példátlan és rendkívüli. Ilyen fontos eseményekben és fordulatokban bővelkedő, korábban elképzelhetetlen politikai és társadalmi fejleményeket felmutató világot eddig rajtunk kívül nem ért meg földi halandó, mintha a végzet minket szemelt volna ki arra, hogy tanúi, szereplői, áldozatai vagy haszonélvezői legyünk az általunk ismert história eddigi legnagyobb változásainak. Dőreség ezt hinni. Szálljunk csak be egy időgépbe, és utazzunk vissza kereken nyolcszáz évet! Ez ma már nem lehet gond, rendelhetünk jegyet a neten is arra a hajó- vagy repülőjáratra, amely – sokak hite és tudása szerint – egy elektromágneses viharzóna révén képes visszarepíteni bennünket a múltba. A második világháború éveibe, a Krisztus előtti évezredekbe vagy a sötét és veszélyekkel teli középkorba.
Repülhetünk fapadossal Rómába, onnan már közel vannak az umbriai hegyek. Az Úr 1207. esztendejének késő őszén, korai telében járunk, félúton Firenze felé, a nevezetes Assisiben. A város piactere és a Szent Ruffino-templom közötti utcán a pár hónapja megszokott jelenet zajlik: a gazdag textilkereskedő, Bernardone Péter úr habókos fia, János éppen néhány vég kelmét kínál megvételre az éppen úton lévő atyja raktárából. Olcsón adja, az érte kapott ezüstökért kenyeret, sajtot és olajbogyót vesz, amelyet azután elvisz a város szélén tengődő szegényeknek. A főtéri kalmárok már túl vannak a megbotránkozáson, az igyekvő polgárok, iparosok és városi tisztviselők is lassan napirendre térnek afölött, hogy Don Bernardone 25 éves fiával különös változás történt. Korábban ilyenkor kora estétől éjfélig a dómtemplom mögötti borpincében cseppfolyósította az apja jövedelmét, bőkezűen traktálva potyaleső cimboráit és a sötétben odalopódzkodó szolgálólányokat, akik a szüret múltával a vincellérházak mögött iparkodtak a betevőjükért. Mostanában a város széli hegyen tölti az idejét a szépreményű patrícius ifjú néhány furcsa alakkal, hajlékot és kápolnát eszkábálva az összekoldult pénzből vett faanyagból. A rendes neve, Giovanni helyett sokan már Francescónak hívják, francia édesanyja után, és folyvást a szegénységről, a fölösleges javakról szónokol, még Jézus urunkat is belekeverve az ügybe a tevéről meg a tű fokáról szóló példázattal. A város három nagy templomának papjai pedig mérgelődnek az utóbbi időben megcsappant perselypénz miatt.
Ugyanezekben a hetekben a távoli Magyarországon – úgy tartják, a régi sárospataki királynéi udvarházban – újszülött gyermekkel szaporodott az Árpádok családja. András király – e néven a második – csak két éve viseli Szent István koronáját, és már a harmadik gyermeket szüli neki Meranóból származó hitvese, Gertrúd. A leányka az Erzsébet nevet kapja, a hagyomány szerint az óbudai Szent Péter-prépostság kápolnájában tartják a keresztvíz alá (amely bizony messzecskén van a Bodrog partjától). Négyesztendős csupán, amikor elviszik a szülőhazájából, Pozsonyban adják át kérője, a türingiai őrgróf embereinek. Nem győznek ámulni-bámulni a mesés jegyajándékok láttán. Kétszáz mázsányi pénzt és kincset csomagoltattak össze a szülei, tárkocsira rakták a hercegkisasszony színezüst fürdőkádját is. Ilyenről hírből sem hallottak a német urak.
Erzsébet új otthonában, Wartburgban azzal lepte meg ura, Lajos udvarát, hogy a várkápolnában imádkozva levette ékszereit, hercegnői diadémját, amikor a káplán felmutatta neki a szent ostyát. Alig ötéves volt, de röstellte a maga és családja gazdagságát. Az Úr 1212. esztendejét írták ekkor. Már írásba voltak foglalva Francesco fráter új szerzetének regulái, a pápai hivatalban hevert a megreformált hitélet és az irgalmasság cselekedeteinek megújított programja, még sokáig a szentatya jóváhagyására várva. Az assisi hegyen azonban már állt az első ferences rendház. A jó útra tért Bernardone fiúval szinte egyidős grófkisasszony, a Sciffi família Chiara nevű leánya, követve Francescót és a Jó Pásztor szegényeit, ebben az esztendőben szintén otthagyta gazdag szülei házát, beköltözött az assisi bencés nővérek Szent Pál-kolostorába, átvette a tanítókénál szigorúbb ferences regulákat, megalapítva a kolduló rend első női közösségét, a klarissza apácák szerzetét. Puritán életüket nemsokára új helyen, a Szent Damján-kolostorban tengették tovább a lemondás és a szegényeket gyámolító szorgoskodás jegyében.
Nem tudjuk, mikor és milyen úton szerezhetett tudomást mindezekről a korszakfordító eseményekről a Wartburg várában élő magyar királykisaszszony. A franciskánusok példáját 1221-ben – amikor Erzsébet és Lajos megülte a lakodalmát – intézményes formában még nem követhették Itálián kívül, hiszen az informálisan ismert szabályzatot csak 1223-ban szentesítette III. Honorius pápa. Az addig csupán megtűrt kolduló rend számára magyar földön a tatárjárás utáni években alapították az első rendházat. Az 1229-ben szentté avatott Ferenc testvér mozgalmának mezítlábas, szőrcsuhás katonái korábban szolgáltak Erzsébet türingiai környezetében, mint a belviszályok tépte, ellenség dúlta Kárpát-medencében.
A Rómába igyekvő zarándokoknak útjukba esett Assisi, a világraszóló változások híreit, a forradalmi szociális gondolatokat Európa-szerte hozták-vitték a jámbor búcsúsok, kalmárok, diákok és lovagok. 1217-ben és rá tíz évre nagy keresztes hadjáratok indultak, a nemzetközi hadnép tömegesen közvetítette a korszak egyetlen jótékony járványát. A fáma szerint Erzsébet első gyóntató papja, a marburgi Konrád szintén ismerte és követte Szent Ferenc tanait. Helyi hagyomány szerint az uralkodói pár alapította a Wartburg alatti Eisenach város legelső klastromát a kolduló és prédikáló barátoknak; később a szent magyar úrnő adományából építették Marburgban a barátok ispotályát. Ennek kápolnájában helyezték először nyugalomba az 1231. november 19-én elhunyt özvegy Erzsébetet.
Lajos őrgróf nem tért vissza az 1227. évi keresztes háborúból. A dél-itáliai Otrantónál betegség végzett vele. Erzsébet szívét összetörte szeretett férje halála, a húszesztendősen magára maradt – harmadik gyermekével várandós – várúrnő ettől fogva minden idejét, anyagi lehetőségét és fizikai erejét a jótékonyságnak, a szegények és betegek istápolásának, a kegyeskedés gyakorlásának szentelte. Élete hátralévő négy esztendejének csodákban bővelkedő eseményei évszázadok óta, világszerte ismertek, nagyszerű középkori „képregény”-feldolgozásuk 1474 óta látható a nevére szentelt kassai dóm szárnyas főoltárának 12 böjti tábláján. Az 1235 pünkösdjén szentté avatott Erzsébet emlékére és oltalmára bízva megszámlálhatatlan templomot, kápolnát, apácakolostort és kórházat alapítottak szinte minden európai országban és tartományban. Magyarországon a nagyszombati klarissza apácakolostort (1238), majd a mátyusföldi Pozsonykápolna román stílusú, eredetileg kéttornyú téglatemplomát tartjuk a legkorábbinak. Ez utóbbi építésére a tatárjárás után, 1244-ben adott engedélyt a szent királyasszony fivére, IV. Béla király. Erzsébet legrégebben festett – és megmaradt – képmását a Szabolcs megyei Ófehértó templomának falán láthatjuk a XIV. századból, amint alamizsnát oszt. Egy 1276-ban kelt oklevélben szerepel a Szent Gellért-hegy alatt lévő, Szent Erzsébet titulusú ispotály, amelyikről tudjuk, hogy a johanniták buda-alhévízi birtokán – a mai Rudas fürdő területén – működött.
Lapozzuk fel Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumát Árpád-házi Szent Erzsébet november 19-ei névnapjánál. „A világegyház egyik legtiszteltebb női szentje, Szent Ferenc harmadrendjének [a klarisszáknak] mennyei pártfogója, a szegények és betegek, árvák és özvegyek patrónája. Büszke lehet rá nemzete” – magasztalja emlékét szakrális néprajzunk 1982-ben elhunyt szegedi professzora. Erzsébetet halála után kívánságára darócruhába öltöztették, temetése után „rövidesen csodákat emlegettek, amelyek Erzsébet közbenjárására történtek. 1236 májusának első napján koporsaját fölemelték, Frigyes császár, aki hiába kérte meg a szent özvegy kezét, most egyszerű szőrcsuhában, de fején a császári koronával segített a szerzeteseknek a koporsóvitelben. Amikor a gazdag bíborszövetbe takargatott csontokat az új koporsóba helyezték [a marburgi székesegyház kriptájában], a császár e szavakkal tett aranykoronát Erzsébet fejére: nem koronázhattam meg császárnénak, most megkoronázom Isten országa halhatatlan királynéjának” – írja Bálint Sándor.
A szent kultuszának terjesztésében kezdeményező és tevékeny szerepet játszott a Német Lovagrend. Sz. Jónás Ilonát, Erzsébet monográfusát idézve a keresztes lovagok „Szűz Mária után mintegy második patrónájuknak tekintették Szent Erzsébetet. Tiszteletét a lovagok körében bizonyára erősen befolyásolta férjének, Lajosnak a keresztes vitézek legendássá nemesített alakja, aki mintegy megtestesítette a lovagrendi ideált. A […] kultusz tovább nőtt Erzsébet szentté avatása után.” A középkori német költészet nyitányát jelentő wartburgi mesterdalnokversenyek fennmaradt szövegrészlete tartalmazza a legendát, amely szerint a náluk vendégeskedő erdélyi szász Klingsornak már 1206-ban elárulták a csillagok: „A magyar királynak egy kislánya születik, akit Erzsébetnek neveznek, ő lesz a felesége hercegetek fiának, s mind az egész föld dicsőíti majd szentségét, és szentsége dicsőíti majd a földet.” Richard Wagner befoglalta zenedrámájába e varázslatos motívumot, Liszt Ferencet is megihlette Szent Erzsébet legendája.
A lübecki Szentlélek-ispotály falképeinek egyikén látható, amint a kicsi Erzsébet kocsin, udvarhölgyek kíséretében utazik Magyarországból Türingiába; a Majna menti Frankfurtban lévő gótikus lovagrendi templom falán 24 képből álló sorozat beszéli el Erzsébet életének és csodáinak történetét. Az Árpád-házi szent példáját szinte jámbor divatként másolták királyi kortársai: Prágában boldog Ágnes, Altenburgban Erzsébet és Lajos Gertrúd nevű leánya áldozta életét az önzetlen lemondásnak. Az 1253-ig élt Szent Klára levelezett a prágai Ágnessel; az assisi Szent Ferenc-templom Szent Márton-kápolnájának 12 szentet ábrázoló képgalériájában párban láthatók Sancta Chiara és Sancta Elisabet de Ungria Giotto mester festette portréi. Idehaza Szombathelyen, a franciskánus klastrom folyosóján 1936-ban feltárt XIV. századi freskótöredékek egyikén Szent Erzsébet szépséges arcmását csodálhatjuk meg, a másikon Szent Ferenc néz szembe velünk. A falkép sarkán négy latin szó – Bálint Sándor olvasatában –: paupertas, obedientia, temperantia, castidas. Azaz: szegénység, engedelmesség, mértékletesség és tisztaság. Ezzel a pannóniai emlékkel válik kerekké a XIII–XIV. századi Közép-Európa kulturális térképe.
Mögöttünk a Szent Erzsébet-emlékév, amelyet az Árpád-házi királylány születésének 800. évfordulója tiszteletére hirdetett a magyar katolikus egyház. November végén Sárospatakon ünnepi érseki hálaadó misével, a Magyar Tudományos Akadémián tudományos konferenciával emlékeztek meg a magyarság körében legkedveltebb szent életének és kultuszának történeti, művészeti, irodalmi és liturgiai kérdéseiről. Eleget téve az év elején elhangzott felhívásnak, az ország számos településén neveztek el közteret II. András és Gertrúd szent életű leányáról. Fegyverneken az eddigi Felszabadulás útja, Szombathelyen a korábbi Aréna út eleje, Solymáron egy névtelen tér viseli mostantól Szent Erzsébet nevét. Az óbudai Szent Péter-Pál-plébániatemplom előtti parkot Árpád-házi Szent Erzsébet térnek keresztelték el, a kerületi önkormányzat névadásához a főváros közgyűlése hozzájárulását adta. Most nincs helye ünneprontásnak.