Ugyanazok, akik a karácsonyból konzumidióta bulit szerveznek, azt hiszik, Szent István a kereszténységet Nyugat-barát taktikai fogásnak tekintette, mivel sejtelmük sincs, mit jelent Krisztus születése úgy általában, s nekünk, magyaroknak, akiket a nagy király vezetett be az ünnep személyes titkába.
Megadatott neki, hogy írást is hagyjon ránk, Szent Imréhez intézett Intelmeit. Mûvelt, latinul is értõ írástudó volt. Mûvét nem koppintotta valamely királytükörbõl, ugyanis szent volt, istenszeretõ és tapasztaló, aki életét, fia nevelését és munkáját, az államvezetést, Jézus nyomában járva végezte. Ugyanakkor Árpád és Attila örököseként keleti hagyományokat is sûrített mûvébe.
Az elsõ Intelem lényege a hit, e kizárólagosan emberi képesség, amellyel a valóságra tapadhatunk: „Akik ugyanis hamisat hisznek, vagy a hitet jó cselekedetekkel teljessé nem teszik, (…) sem itt nem uralkodnak tisztességgel, sem az örök uradalomban vagy koronában nem lesz részük.” Hány és hány politikus meg szülõ követ hit helyett íróasztali ideológiákat, nevelési divatokat, melyeket sem jó cselekedetek, sem tisztesség, sem igazság nem környeznek!
„A királyi palotában a hit után az egyház foglalja el a második helyet.” Királyunk nem holmi vallási hivatalra gondol, hanem eleven, Isten-ember közösségre: maga az Úr mondta Péternek, akit a szentegyház õrzõjévé és felügyelõjévé emelt: „Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat.” Õ ugyanis önnönmagát nevezte kõsziklának, s nem ám fából vagy kõbõl épült egyházról beszélt, hanem az újonnan nyert tömeget, a kiválasztott népet, Isten nyáját, mely hitben kioktattatott, keresztségben megmosatott, kenettel olajoztatott, hívta a saját magára épült szentegyháznak. „Ha valaki lázában e szentegyház tagjait vagy kicsinyeit megbotránkoztatja, (…) a hatalom méltóságából kivetik, és az igazak egyházán kívül marad a világi nyomorúságban.”
A lélek erõi: a hit, az egyház és fõpapok alkotják minden rend és nép bensõ erejét, az elsõ kasztot. Utóbbiak nem egyszerûen rangot viselnek, hanem „Õket állította (…) Isten õrül az Isten népe fölé, és õket tette meg a lelkek felvigyázóivá, valamint az egész egyházi méltóság és isteni szentség részeseivé és osztóivá. Mert nélkülük királyok nem is állíttatnak, nem is országolnak.” A nép, az ország, a kormányzás, a család mind szent dolog. Irányítani isteni szentség nélkül képtelenség: a fõpapok, indiai szóval a brahmanok azok, akik a legmagasabb szellemi kapcsolat révén a lelki rendet megteremtik, ami a külsõnek, a politikainak, a gazdaságinak az alapja. Ki lát manapság szellemi embert a kormányok környékén? Léteznek egyáltalán? Vagy elrejtõztek, miként Hamvas írja A láthatatlan történetben?
„Az uralom negyedik dísze a fõemberek, ispánok, vitézek hûsége, erõssége, serénysége, szíves–sége és bizalma. Mert õk országod védõ falai, a gyengék oltalmazói, az ellenség pusztítói, a ha–tárok gyarapítói. Legyenek õk, fiam, atyáid és testvéreid, közülük bizony senkit se hajts szol–gaságba, (…) uralkodj mindannyiukon harag, gõg, gyûlölség nélkül, békésen, alázatosan, szelíden; tartsd mindig eszed–ben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gõg és a gyûlölség.” Ismét eszünkbe jut az indiai párhuzam: ott is a védelmezõké a második rend, ámbár a király szava teljesen keresztény: minden ember azonos állapotban születik, az alázat emel föl, és a gyûlölség taszít le – mennyire idõszerû ma a gyûlölet perzselte Magyarországon!
Az ötödik. „Valahányszor, kedves fiam, ítéletet érdemlõ ügy kerül eléd (…), ne ítélkezz te magad, nehogy királyi méltóságodban a hitvány ügyben forgolódva folt essék, hanem az efféle ügyet inkább bírákhoz utasítsd, az õ megbízatásuk, hogy törvény szerint döntsenek.”
Nem ez a modern hatalommegosztás? Nem, mert mélyebb: Krisztus még ellenségei ellen sem használta isteni erejét: a hatalmat így kell gyakorolni – visszavonva. Máskülönben az önérdek elsõ villanására tömegpusztító fegyverré válik.
A hatodik Intelemben a római birodalomra hivatkozva biztat a vendégek befogadására, akik „különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstõl elrettenti. Mert az egy nyelvû és egy szokású ország gyenge és esendõ.” Ez bizony igazi keleti hagyomány: a „szkíta birodalmak” mind magukba vonták a különbözõ népeket.
A hetedik Intelemben szerényen írja az abszolút uralkodó: „A tanács állít királyokat, dönt el királyi sorsokat, védelmezi a hazát, csendesíti a csatát, gyõzelmeket õ arat, kerget támadó hadat, behívja a barátokat, városokat õ rakat, és õ ront le ellenséges várakat. (…) Ostoba, pöffeszkedõ és középszerû emberekbõl összeállítani, én úgy vélem, mit sem ér; hanem a tekintélyesebbek és a jobbak, a bölcsebbek és a legmegbecsültebb vének ajkán formálódjék és csiszolódjék. (…) Ha ugyanis a bölcsekkel jársz, bölcs leszel, ha a bolondokkal forgolódsz, társul adod magad hozzájuk.” És ha csibészekkel, haszonlesõkkel, tolvajokkal, maffiózókkal?
„Õseink követése foglalja el a királyi méltóságban a nyolcadik helyet. A legnagyobb királyi ékesség, az én tudásom szerint, a királyelõdök után járni, a szülõket utánozni. Aki ugyanis megveti, amit megszabtak atyai elõdei, az isteni törvényekre sem ügyel. (…) Nehéz lesz megtartani e tájon királyságodat, ha szokásban nem utánzod a korábban királykodó királyokat. Mely görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a görögöket latin módra? Semelyik.” Ó, szent globalizmus, õrült külföldimádat! Ráadásul itt az EU, ott Amerika, amott az oroszok, fenekednek kisantant szomszédok, jönnek a kínaiak – az ország kormányrúdjánál mit tudnak õseikrõl, a magyar szokásról, hagyományról!
„Az imádság megtartása a királyi üdvösség legnagyobb járuléka (…). A folytonos imádkozás: a bûnöktõl megtisztulás és feloldozás.” Az Intelmek megírása után hetven év múlva azért kesergett László király a pápának, hogy nehéz súlyos bûnök nélkül uralkodni. Melyik mai kormányembernek nem kéne megtisztulásért könyörögve így imádkoznia? „Küldd le [Uram, a bölcsességet] szent egedbõl, (…) Uram, Atyám, életemnek Istene, ne hagyj engem álnok gondolatban, az én szemeimnek ne adj kevélységet, és a gonosz kívánságot távoztasd el tõlem, Uram.”
A tizedik, az utolsó tanács az erényekrõl szól, melyeket a mai iskolák, érvényesülési tanácsadók, vezetõi tanfolyamok, nevelési tanácsadók meg sem említenek: „Az erények mértéke teszi teljessé a királyok koronáját (…). Kell, hogy a királyt kegyesség s irgalmasság díszítse, de a többi erény is hassa át és ékesítse. Mert ha a királyt istentelenség és kegyetlenség szennyezi, hiába tart igényt a király névre, zsarnoknak kell nevezni. Ennek okából hát, szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam jövõ reménysége, kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a fõemberekhez, avagy a gazdagokhoz (…) légy kegyes, hanem (…) mindenkihez, aki hozzád járul.” Mi lesz így a derék holdudvarral? Az alapítványi csókosokkal? A tányérnyalókkal? „Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfõbb boldogsághoz.” Ki hallott ilyesmirõl?
Karácsonyi ajándéknak szántam ezt a csekély kivonatot államalapítónk bölcsességébõl: forgassa kormánypárti, ellenzéki, párton kívüli, mindenki, aki bár egyetlen ember fölött hatalmat szerez.
A szerzõ író
