Szép Új Világ-ország

Kétezer-valahányban történt. Hideg volt a városban, hideg volt a falvakban. Ebben a furcsa, dermedt országban az emberek lassan leszoktak a fûtésrõl. A vidéki boltok, posták már rég megszûntek, vándorárusok járták a környéket, de csak pár percet töltöttek el a falu közepén, a templomtéren. Aki nem volt elég gyors és ügyes, az már csak a mikrobusz porfelhõjét látta a kereskedõ vagy mozgó postás helyett. Élelmes kft.-k olyan termosztátot dobtak piacra, amelyen csak 18 fokig volt beosztás. Ennél melegebbre már senki nem fûtötte a házát, lakását. A munkahelyeken és az iskolákban a fûtési szezon kezdését kitolták december elsejére. A gyerekek kabátban ültek a padokban, figyelték a digitális táblákat.
Osztályfõnöki órán a tanárok a Nagy Reformról beszéltek. Erre azért volt szükség, mert egyre több családnál kikapcsolták az áramot, õk a tévébõl nem értesülhettek sem az ország biztató eredményeirõl, sem a kormány hõsies erõfeszítéseirõl az államháztartási hiány leküzdésére. A tanítók jól megoldották a feladatot, már az a gyerek is tudta, mi az a GDP, aki az ábécével még nem volt tisztában.
A szolgáltatók az egyre rendszertelenebb befizetések miatt bevezették a hetenkénti számlaküldést, hogy az összegek ne legyenek annyira riasztóak. A heti gázszámlákon ekkor már öt számjegyû összegek szerepeltek. Nyugdíjakat és közepes fizetéseket a szolgáltatók elfogadtak résztörlesztésnek. A bankoknál rengeteg jelzáloggal terhelt ház és lakás gyûlt össze, amelyek tulajdonjogáról az eladósodott polgárok kénytelenek voltak lemondani. Cserébe a pénzintézetek fölajánlottak egy kisebb összeget a hajléktalanná tett embereknek meleg takarók vásárlására.
A hibernált ország fõvárosában a szegények egyetlen szórakozása – a megfizethetetlen mozi, színház, koncert helyett – az volt, hogy gyerekeikkel fölültek a Combino villamosra, amely reggelente hattól kilencig és délután négytõl hatig közlekedett. A közbülsõ idõben villamospótló buszok bonyolították le a forgalmat. A lakosság jókedvének növelése érdekében a buszokat lila és rózsaszín felülettel vonták be, amelyen a fõvárosi vezetés kampánycsapata mindössze néhány milliárdos megbízási díjért a magánhelikopterek elõnyeit reklámozta. A buszsofõr a Nyugati megállóban (kegyeletbõl megtartották az elnevezést) saját jármûvét dicsérte az áramzabáló villamosok helyett. A Nyugati pályaudvarból Eiffel-pláza lett, a vonatokat pedig egyetlen rendelettel, melyet a parlamenti többség megszavazott, kitelepítették Budapestrõl azokkal a renitens személyekkel együtt, akik tiltakozni mertek.
Mivel a buszok csak óránként jártak, volt, aki kis széket vitt a megállóba, és már fél órával indulás elõtt ott dekkolt, hogy följusson a buszra. A megállókban havonta új menetrend tudatta az utasokkal az állandóan változtatott indulási idõpontokat. A menetrend állandó megváltoztatásával a BKV jelezni akarta, hogy nemcsak a gazdaság dübörög, hanem náluk is minden mozgásban van. Az emberek az állandóan változó indulási idõpontokat képtelenek voltak megjegyezni, éjszaka kilopták a menetrendet a megálló melletti táblából, az üveget kitörték, az üvegcserepek hetekig ott maradtak a járdán.
Az orvosi rendelõkben csak két hónapos várakozás után lehetett sorra kerülni. A háziorvosok egy része így gyakran már csak a gyógyult beteggel találkozott. Mindketten örvendeztek, a beteg kifizette a háromezer forintra megreformált vizitdíjat, és örült, hogy nem kell kiváltania gyógyszert. Kellemetlenebb esetben az orvoshoz nem jutó beteg a kelleténél mélyebb álomba szenderült, az asszisztensnõ ilyenkor kitörölt egy cseppet a szeme sarkából és egy nevet a számítógépbõl.
A Szép Új Világ magánklinikán egy fiatal pár spermium- és petesejt-lefagyasztásra jelentkezett. Elmondták, hogy három gyereket szeretnének, csak nem most. Csinos, kuncogó lányok sorszámot kaptak sterilizációra. Amióta az esélyegyenlõségi miniszter javaslatára az Országgyûlés megszüntette a diszkriminációt, már tizennégy éves kortól bárki szabadon kérhette meddõvé tételét. Egy fiatal anya kicsinyét a karjában tartva kérdezte az ifjú párt: „Nem tudják, csecsemõt is le lehet fagyasztani? Jobb lenne neki húsz év múlva. Amikor már lesz euró.”
Magyarországról eltûnt egy generáció. A tizenöt éves csitrik harminc körüli férfiak társaságát keresték. A tizenhat és huszonhat közötti korosztály a nálunk fejlettebb uniós országokban próbált boldogulni, mint Szlovénia, Szlovákia vagy Románia. Végzett diplomásaink boldogok voltak, ha Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen éjszakai ügyeletes orvosként vagy ápolóként elhelyezkedhettek.
A nemzet fogyásáról soha senki nem beszélt. Csak néha viccelõdött egy-egy közjogi méltóság: „Minek többen lenni, nem elég ez a nyolcmillió?”
Minden lakásban volt tévékészülék, csak az áram hiányzott. Akiknél még nem kapcsolták ki az elektromosságot, este a hideg szobákban bekapcsolták a televíziót. A képernyõn megjelent Bánó András. Õt ugyanis még az utolsó pillanatban klónozták, így minden csatornára jutott egy-egy fiatal Bánó. Elfúló hangon „a Pótolhatatlan”-ról beszélt, aki nélkül nem lett volna Nagy Reform.
A Pótolhatatlan megjelent a kamerák elõtt. Megcsináltam, vicsorgott. Haja õsz volt, arca fölvarrva is csupa ránc. Még mindig imádta a nyilvánosságot. Megyek elõre, kiáltotta eszelõsen, és földöntött egy jupiterlámpát. Nem mondok le, hörögte, és elvágódott.
Kétoldalt belékaroltak, visszaszállították.