Túlbonyolításból jeles

Ellentmondásos, feleslegesen bürokratikus és alacsony hatékonyságú a Nemzetközi Valutaalap (IMF) segélyezési és hitelkihelyezési rendszere – állapítja meg a Nemzetközi Értékelési Hivatal (IEO) kutatóközpont legfrissebb jelentése, amely szerint a szervezet átalakítása a 2000-ben lefektetett alapelvek ellenére sem valósult meg. A tanulmány leszögezi: 1997 és 2004 között minden egyes IMF-programhoz átlagosan 17 gazdasági feltételt kötöttek, amelyeknek általában még a felét sem tudták teljesíteni a segélyezett tagállamok. Az elemzés javaslata szerint négy-öt kritérium teljesítése is elegendő lehetne ahhoz, hogy egy-egy ország strukturális átalakítási programját finanszírozhassa az IMF. – Nem áttekinthető és logikus a valutaalap feltételrendszere, mely a hitelkihelyezések hatékonyságát lenne hivatott elősegíteni – fogalmaz az IEO, hozzátéve, hogy a követelmények sokszor nem is mutatnak összefüggést a kölcsönök folyósításakor megfogalmazott célokkal.
A túl sok feltétel felesleges terheket ró a segélyben részesülő fejlődő országok adminisztratív rendszerére, nem teszi világossá a reformfolyamatok irányát, és aláássa a helyi tulajdonban lévő vállalatok helyzetét, miközben „túllépi az IMF alapszabályában foglalt hatáskört is” – áll az elemzésben. A nemzetközi szervezet túlzott bürokráciáját főleg a donorországok, vagyis a támogatásokat biztosító államok tartják fenn azzal, hogy inkább a nagyobb szavazati erőt biztosító általános pénzügyi támogatást választják. Az IMF elnöke, Dominique Strauss-Kahn szerint a tanulmány megállapításai részben helytállóak, és „a jövőben valóban szükséges a feltételrendszer leegyszerűsítése”. A 185 tagú valutaalapban a legnagyobb szavazati arányt az Egyesült Államok képviseli több mint 16 százalékkal, míg az európai országok közül a legnagyobb befolyással Németország, Nagy-Britannia, és Franciaország bír.
A szegénység csökkentésének és a gazdasági növekedés felgyorsításának céljával létrehozott nemzetközi szervezet segélyezési és hitelkihelyezési gyakorlatát már korábban is sok kritika érte, elsősorban a tőkefolyósításhoz kötött reformintézkedések jellege és kényszere miatt. Joseph Stiglitz, a Világbank volt alelnöke többek között azokat az elvárásokat is bírálta, amelyek még a leggyengébb gazdaságok esetében is kizárólag adóemeléseket, privatizációt és a kereskedelem túlzott liberalizálását erőltetnek az államháztartási hiány lefaragásának érdekében. Az IMF által megkövetelt válságintézkedések egyik leglátványosabb csődje Argentínában következett be 2001-ben, amikor a bankoknak készpénzhiány miatt zárolniuk kellett a lakossági folyószámlákat.