Vámpírok fogságában

Nálunk, ha valami a körön kívülről érkezik és jó, a szakma kibucként összezár és kiközösíti. Mert felháborító, hogy a válogatás során nem a szereposztó díványé volt
a főszerep, nem vették figyelembe a színházi megmondóemberek javaslatait
és a ki tudja, hogyan megszerzett előjogokat…

Néha – sajnos meglehetősen ritkán – vannak pillanatok, amikor a csicsás díszlet alól kivillan a meztelen igazság. Ha egy ilyenre kíváncsi az olvasó, lapozzon vissza hétvégi magazinunk induló riportjához, olvashat ott egy meghökkentő történetet a magyar színházi világból. Egy olyan klikkről, ahol elmaradt a rendszerváltás: évtizedek óta megcsontosodott struktúrák termelik újra és újra önmagukat. Itt a legfontosabb a brancshoz tartozás, a sógorság-komaság, a tehetség és a rátermettség elsikkad a másfajta kritériumok dzsungelében.
Akinek vannak színházi ismerősei, az rémtörténeteket hallhat arról, hogyan működik a rendszer. Látszólag minden rendben – ez a műfaj különben is a látszatról szól –, de a kulisszák mögött előre lejátszott partik lapulnak. Te főszerepet adsz az én feleségemnek a te színházadban, én főszerepet adok a lányodnak az enyémben – szól a soha le nem írt, de annál erősebb megállapodás, és a közönség kénytelen-boldogan tapsol annak, hogy a tizenéves hajadont egy negyedik ikszhez közelítő, elefántlábú „kisasszony” alakítja, vagy éppen repedthangú matróna vív reménytelen küzdelmet a magas cével az áriában. Néha kiborul a bili, egy-egy hajmeresztő döntésnél halvány kritika is megjelenhet, aztán minden marad a régiben. Bennfentesek már a darabválasztásnál tudják, hogy kit kínálnak meg kötelező módon a főszereppel – arra is van példa, hogy szereplőhöz választanak darabot. Ha jók a kapcsolataid, az egész rendszer olyan, mint az „Önök kérték!” – fogalmazott valaki, arra utalva, hogy az adóforintokból fenntartott teátrumok egyesek hitbizományaként üzemelnek, és elsősorban a vezetők és kedvenc színészeik egyéni érdekeinek, hiúságának kielégítésére hivatottak.
Néha néhány megszállott ember megpróbálja feszegetni ennek a megkövesedett rendszernek a korlátjait. Néha elkészül valami egészen mást, új és tiszta levegőt hozó produkció, amit aztán a régiek megpróbálnak a sárba taposni. Az egyik legismertebb magyar kritikus, Koltai Tamás ezt így fogalmazta meg nemrégiben az Élet és Irodalom hasábjain: „Nálunk, ahol a kedélyes amatörizmusnak van a legnagyobb sikere, ahol a rendező arról panaszkodik, hogy nem volt elég idő próbálni, és ezt nem átallja a közönségnek is bejelenteni (ahelyett, hogy röstellné, vagy visszaadná a megbízatását, hiszen előre tudta, hogy így lesz), ahol azt értékelik a legmagasabbra, hogy a főszereplő táncoskomikus inaszakadtan nem táncol, mégis főszerepel (ahelyett, hogy az szerepelne helyette, aki azonos színvonalon készenlétben áll), ahol kiérdemesült színpadi nagymamáknak negyven éve ismételt olcsó poénokért tombol a nézőtéri tapsoncok által vezényelt, de már nélkülük is tombolásra idomított publikum, ahol a szakma és a közönség egyaránt a privát poénokkal, az aranyos pongyolasággal, a véletlen bakikból szórakoztató rutint gyártó viccelődéssel azonosul – nos, ott kockázatos dolog olyan szenzációs vérprofi musical-előadást csinálni, mint amilyen a Vámpírok bálja.”
A Vámpírok bálja mégis elkészült, magánprodukcióban, egyetlen fillér állami támogatás nélkül. Több mint kétszázmillió forintba került, és nem lett szegényszagú produkció: a hazai szokásokkal ellentétben nem lézerfényekkel próbálták a közönséget elvakítani, nem fölösleges színpadi robbantásokkal keltették a monumentalitás látszatát. A premier után sok hónapba telt, amíg áttörte a mesterségesen köré vont színházi omerta falát, de most már nem lehet jegyet kapni rá, pedig nem tartozik az olcsó előadások közé. A darab mégis vasárnap volt látható utoljára, mert júniusig már nincs hol játszaniuk Budapesten! Vannak olyan feltörekvő és kultúraéhes országok, amelyek egy ilyen kaliberű-minőségű produkcióra vadonatúj teátrumot építenének, hogy minden este elő tudják adni. Nálunk, ha valami a körön kívülről érkezik és jó, a szakma kibucként összezár és kiközösíti. Mert felháborító, hogy a válogatás során nem a szereposztó díványé volt a főszerep, nem vették figyelembe a színházi megmondóemberek javaslatait és a ki tudja, hogyan megszerzett előjogokat, mindössze arra szorítkoztak, ki alkalmas a feladatra és ki nem. Úgy tudom, nagy nevek mérettek meg és találtattak könnyűnek a válogatáson, ahol hétszáz jelentkező (!) közül választották ki a fellépőket. A főszerepet például egy olyan férfi kapta, aki nem sokkal ezelőtt még daloló pincérként dolgozott egy belvárosi étteremben.
A koncepció érdekes: a „sztárokat alkalmazunk” módszer helyett a „sztárokat csinálunk” elv mellett döntöttek. Nem volt egyszerű feladat, mert ezeket a színészeket érdekes módon nem láthatjuk minden este a kereskedelmi tévékben, és nem nyalogatják körbe reggelenként a közszolgálat szervilis katonái. A Vámpírok báljának dalait nem játsszák kereskedelmi rádiók, a főszereplők privát életének nem ismerjük minden lényeges és lényegtelen pillanatát, a varázslat mégis működik, mert a színpadon – stílusosan szólva – vérprofin teszik a dolgukat, és nem a máshonnan összekapart hírnevükből akarnak megélni.
Ha önök nem hallottak a darabról, ne csodálkozzanak. Valakik nem akarták, hogy halljanak róla. Más darabok a fontosak: ha a középszer maffiája ma létrehoz valami harmatgyengét Budapesten, azt a neki elkötelezett média kutya kötelességből megdicséri. Ha netán közepesen sikerült a produkció, akkor azt az egekig magasztalja, s ha valami véletlen folytán jó előadás sül ki a belterjes akolból, máris világszínvonalról, az alkotók zsenialitásáról hallhattunk hozsannákat minden csatornán. Közben pedig fű alatt itt a valódi világszínvonal: egykori pincérek, bátor producerek, bizonyítani akaró fiatalok produkálnák, ha engednék őket szóhoz jutni.
És ne értsenek félre, nem azt mondom, hogy vonuljon ki az állam a színházak finanszírozásából, mert lám, magánpénzből is lehet világszínvonalat produkálni. De az adóforintokat használják arra, amire azt adták: értékteremtésre, kultúramentésre, ne a haverok, rokonok és brancsbeliek érdemtelen jutalmazására. Ez nem politikai, ez csupán színházszakmai kérdés – de hogy van benne jó adag politika is, mi sem bizonyítja jobban, mint az álságos hisztéria és sivalkodás, amely Balázs Péter kinevezését kísérte a szolnoki Szigligeti Színház élére. És ne gondoljuk, hogy mindez csak ebben a zárt világban van így. Az élet többi területén nagyjából hasonló a helyzet. Ez a belterjes elit folyamatosan újratermeli önmagát, hiszen ők jutnak ösztöndíjakhoz, tanulási lehetőséghez, majd ők kapják meg a legjobb állásokat. A Magyar Nemzet nemrégiben, egy másik ügy farvizén írta meg, hogy a Salgótarjánban luxusingatlant építő egykori MSZP-pénztáros, Boldvai László gyereke Svájcban tanul évi több millió forintért. Aztán majd hazajön, mondjuk a Világbank jól megfizetett szakértőjeként – teszem hozzá –, és elmondja a mi gyerekeinkről, hogy azok nem versenyképesek, mert alulképzettek és kevéssé mobilisak, ezért vesztésre vannak ítélve. Mi pedig bólogatunk majd, hiszen ő tudja, ő a magasan képzett szakember, és elfogadjuk, hogy megint meg kell húzni a nadrágszíjat, hogy aztán valamikor a távoli, ködös jövőben esetleg jobb legyen nekünk.
„Rengeteg a tanulság a színházi életre nézve, ha a felét kimondanám, az is elég lenne, hogy a fejemet vegyék” – írta le Koltai Tamás. Én kicsit tovább lépnék, és azt kérem, legalább gondolkodjunk el azon, hol találunk elegendő fokhagymát és keresztet egy jövőbeli nagy vámpírmentesítéshez.