Végállomás

Nagyléta–Vértes, mostanság Létavértes. Elõttem az állomás, amely akkoriban maga volt az ígéret földje. Onnan lehetett bevonatozni Debrecenbe. Az utcánkból Nagy Juci volt bejáró diák a Bethlen Gábor Közgazdasági Technikumba, és hozta nekem otthonról, az anyám küldte üvegekben a sütött karajt, libazsírt, pogácsát, ahogy egy éhes kollégistának dukált. A vonat hajnalban, háromnegyed ötkor indult, és Monostorpályi, Hosszúpályi, Sáránd, Hajdúbagos, Mikepércs állomások és sok-sok ácsorgás után reggel hét óra körül megérkezett Debrecenbe. Hajnalban, délután, és volt még egy esti vonat is oda s vissza. A fapados kocsikhoz mindig csatoltak egy párnást is, a barna plüsshuzatos, felcsapható karfás vagonra szóló jegy apámtól járt a születésnapomra, névnapomra. Az állomás olyan volt, mint Magyarország öszszes monarchiabeli zsákfalujának állomása. Tiptop. Nagy gesztenyefák, sárgára festett állomásépület, piciny váróterem szenes kályhával, hátul a fûtõházba vezetõ sínpárral, és ezzel ott vége is lett a világnak. Nagyléta másik fele már a román határszél volt, egész nyarakat töltöttünk a Nyárfásban szedret, gombát, galagonyát és román „kémeket” hajkurászva.
Amikor a festõmûvész nagybátyám 1957 januárjában leutazott ennivalóért, egy viharlámpa mellett virrasztva vártuk. A vonatok vagy jártak, vagy nem, de a MÁV nem hagyott cserben bennünket, az esti vonat éjjel egy körül behúzott a havas állomásra, s mivel a faluban a mi házunk volt az utolsó, kilométereket gyalogoltunk, mire megzörgettük a konyhaablakot. Már minden elforrt és összeesett, a vendégvárás kéztördelésbe és sírós imádságba fordult, annál nagyobb volt az öröm, amikor épségben megérkezett a pesti vendég. Akkor ettem életemben elõször narancsot. Fehér selyempapírba volt csavarva, és a papír hónapokig tartotta az illatát, versenyezve citromos párjával, de a narancs gyõzött. Emlékszem a hófúvásos karácsonyra, amikor a nõvéremék a kicsi lányukkal jöttek volna. A vonat elakadt valahol, már mindenki lefeküdt, de a vasutasok kiásták a hóból a szerelvényt, és mint a mesében, mindenki hazaért. Anyám sírt és nevetett, másnapra vártuk õket, a kislányt teavízben fürdették, mert az ott langyosodott a cserépkályha sütõjében.
Apám több mint harminc évig tanított egy szabolcsi faluban, ahol a homokon kívül nemigen akadt egyéb. – Menjetek, fiúk, a vasúthoz! – tanácsolta mindenkinek. – Nyugdíjas állás, egyenruha, biztos pénz. Ne maradjatok itthon a nyomorban, menjetek! Ebbõl adódtak aztán vicces dolgok. Apám nem tudott egy vonatra úgy felszállni, hogy a kalauz vagy a mozdonyvezetõ, lentrõl a fékesek, krampácsolók vagy mindnyájan egyszerre ne üdvözölték volna jó harsányan: Adjon isten, igazgató úr! Az egyik vejével akkor értek ki az állomásra, amikor a vonat már kezdte bevenni az elsõ kanyart. Aztán hirtelen fékezett, míg apámék fel nem cihelõdtek a vagonba. „Hogy nyílt pályán megálljon a vonat, ezt csak Széchenyi engedhette meg magának” – mondta a sógorom. „Tanítványom volt a mozdonyvezetõ” – adta apám a magyarázatot.
Az egyetemi évek alatt a Nyugati pályaudvar lett életem másik végállomása. Sokkal ritkábban utaztam Vértesre, apám halála után, pedig anyám is elköltözött onnan. Néhány éve Medgyessy Péter nagy felhajtás közepette magyar–román határátkelõt avatott Létavértesen. A legfrissebb hírek szerint a Debrecen–Létavértes vasúti szárnyvonal megszûnik.
Azóta sem ettem olyan narancsot, ami négyszögletes selyempapírban lakik, és hónapokig illatozik. Talán egy másik idõsíkban, ahol járnak a vonatok, és gesztenyefák virágoznak az állomáson.