A Gripen-saga a ködbe vész

A magyar Gripen-program sorsa meglehetősen jól tükrözi az országban zajló folyamatokat. Magyarán szólva azt az ámokfutást, amit a szociálliberális kormányzat 2002-es hatalomra kerülése óta művel

Fegyverrendszer lévén kevesen példálóznának vele, pedig a magyar Gripen-program sorsa meglehetősen jól tükrözi az országban zajló folyamatokat. Magyarán szólva azt az ámokfutást, amit a szociálliberális kormányzat 2002-es hatalomra kerülése óta művel, legyen szó az oktatásról, az egészségügyről, a külügyről vagy jelen esetben a honvédelemről. Koncepciótlan, de azért mindent jól felforgató változtatások és szándékolt rombolás áll szemben azzal a megfontolt, az ország jólétét mindenek elé helyező, stratégiai távlatú gondolkodással és cselekvéssel, amely a jó kormányzás alapja kellene hogy legyen.
2001-ben az Orbán-kormány hozott egy döntést, amelynek a lényege az volt, hogy a legösszetettebb, legérzékenyebb haditechnikai eszköz kategóriában, azaz a vadászrepülőgépek terén az orosz relációt lecseréli nyugatira. Tette ezt két és fél évvel azután, hogy az ország a NATO tagja lett (Moszkva nem volt és soha nem lesz a szövetség barátja), és egy nappal azelőtt, hogy szeptember 11-én új – ma már tudjuk, összességében hibás – fordulatot vett volna az Egyesült Államok dominálta nyugati világ sorsa. Lehet, hogy a végső döntésben „megérzésszerű” elemek is szerepet játszottak, sőt bizonyos, hogy sok részlet hibádzott a megvalósításban, mindenesetre a svéd (de sok amerikai részegységet tartalmazó) Gripen kiválasztása stratégiai iránymutatással ért fel, és ezt az azóta bekövetkezett világpolitikai események és lendületet nyert folyamatok igazolták. Bár a döntés (különös tekintettel a korlátozott magyar szakmai infrastruktúrára) jóval magasabb technológiai kockázatot hordozott magában, mint amit a tömegesen gyártott és kipróbált, a világ legjobb vadászgépének méltán nevezhető F–16-os választása jelentett volna, magyar szempontból nem biztos, hogy ennek volt (van) a legnagyobb jelentősége. A Bush-kormány által egyoldalú kalandorpolitikába fordított terror elleni háború előestéjén – visszatekintve – szerencsésnek bizonyuló döntés volt, hogy a magyar kormány nem egy eredetileg expedíciós hadviselésre tervezett, egy az egyben NATO-szabvány vadászgépet választott. Ezt alapos átgondolás után érdemes elismernie minden megfigyelőnek – köztük e sorok írójának is –, aki a szakmai részletek előtérbe helyezése miatt korábban nem kezelte kellő súllyal egy ilyen döntés vélhető távlati következményeit. Érdemes elismerniük atlantista barátainknak is, mert hosszú távon a Gripen-program aligha terhelte meg a magyar–amerikai kapcsolatokat, ha a 2001-es döntés mikrokörnyezetében (beleértve a 2002-es választásokat) nem bizonyult is szerencsésnek a magyar jobboldal washingtoni kapcsolataira nézve.
A kormányfői megrendelésre lezajló, Vadai Ágnes vezette belső vizsgálat mindezeket az aspektusokat nem kezelte súlyuknak megfelelően, annak ellenére, hogy a Honvédelmi Minisztérium államtitkárát szakmai háttere (biztonságpolitika) erre predesztinálta volna. Persze az is nyilvánvaló, hogy ezt elvárni illúzió lett volna, hiszen a megrendelő legfontosabb politikai célja az Orbán-kormány 2001-es döntésének korrupciós gyanúban tartása volt, kihasználva a Gripen-ügyletek körüli nemzetközi találgatások „konjunktúráját”.
Sokkal nagyobb baj viszont – igaz, ez sem okozhat meglepetést –, hogy a vizsgálati anyag súlyos szakadásra világít rá a magyar biztonságpolitikai gondolkodáson belül, a parlamenti szakbizottságban uralkodó (viszonylag) nyugodt légkör ellenére. Azzal ugyanis, hogy feleslegesnek nevezi a MiG–29-esek leváltásáról hozott döntést, egyben nem tartja aggályosnak az orosz függőség (ez irányú) fenntartását. Ha a 2001 óta történt világpolitikai folyamatok óvatossá is kell hogy tegyék a magyar biztonságpolitikát a feltétlen amerikai elkötelezettség tekintetében (ha kútba ugranak, mint azt Irakban tették, nem feltétlenül kell utánuk ugranunk), NATO-tagságunk a legérzékenyebb haditechnikai kategóriákban egyértelmű nyugati váltást követel. Oroszország – főként a magas olajárak, az ázsiai fegyvereladások készpénzbevétele miatt – egyre kevésbé van rászorulva a közép-európaiak szovjet örökségfegyverzetének fenntartásából fakadó dollárokra. Ez annyit tesz, hogy az alkatrészellátás, a terméktámogatás mindig gyeplő lehet Moszkva kezében, ami megengedhetetlen korlátozás egy NATO-ország számára, még akkor is, ha a szövetség és Oroszország közvetlen háborújára a putyini heves retorika ellenére jóformán nulla az esély. Ám éppen itt kell figyelembe venni, hogy mit jelent a legérzékenyebb haditechnikai eszköz kategória fogalma. A vadászrepülőgép-fegyverrendszer hatékonyságának egyik pillére a békekiképzés folytonossága. Ez pedig a gépek üzemképessége, a flotta magas szintű hadrafoghatósága nélkül elképzelhetetlen. Sok-sok év munkája előzi meg azt a néhány másodpercet, amikor a harctéren a legvégső eszközként érvényesül a légierő gyilkos csapása – ez nem úgy megy, hogy „üljél bele, aztán lőjed őket!”, amint azt sok politikus elképzeli. Mindez egyet jelent a zavartalan logisztikai infrastruktúrával, amelyről a NATO és Oroszország permanens érdekellentétei közepette a MiG-ek esetében nem beszélhetünk. Az orosz üzleti valóság ráadásul távol esik a korrekt nyugati terméktámogatás színvonalától. Bármit követtek is el a Gripen-program ellen 2003, az irreális szerződésmódosítás óta, ma Kecskeméten a svéd gépre átképzett pilóták legalább kétszer, ha nem háromszor annyit tölthetnek a levegőben, mint tehették azt a MiG–29-esekkel. Bármennyire döngette is a mellét a szociálliberális kormányzat, nevesül Gyurcsány Ferenc miniszterelnök az orosz kapcsolatok helyreállításával, a kecskeméti Jurassic Park (így nevezik az üzemképtelen MiG-ekkel telt állóhelyeket) csak bővült 2002 óta, s az orosz gépek pilótái minden repülésbiztonsági norma alatti repülési időt kapnak. Az ebből biztosított „jártasságukkal” védik az ország légterét. Még így is felesleges volt az Orbán-kormánynak a MiG-ek korai leváltását célzó, a Gripent előnyben részesítő döntése?
Most, hogy Szekeres Imre honvédelmi miniszter immár hivatalosan is átvette a teljes, 14 gépes új vadászrepülő-flottát a svédektől, itt az ideje, hogy a jelenlegi feltételrendszerekkel összhangban lévő feladatrendszert alkossanak a Gripeneknek. Nemcsak Magyarország hosszú távú védelmi érdekeibe nem illik bele a vadászgépekkel folytatott expedíciós hadviselés, hanem objektív okok miatt (a honvédelmi költségvetés jelenlegi volumene) nem is valósítható meg a kellő színvonalon. Szakmai körökből számtalanszor jelezték a HM vezetésének, hogy 14 gépből nem lehet kigazdálkodni azt a négyet, amelyet a 2003-as szerződésmódosítás után felajánlhatónak gondoltak nemzetközi többfeladatú műveletekre. A pilótákat a 2001-es szerződéshez képest csökkentett kiképzési keretből nem lehet erre az összetett feladatra felkészíteni, és nem lehet jártasságukat fenntartani. Összességében el kell felejteni ezt az álmot, bár a szerződésmódosítás nyomán beérkezett magyar Gripenek alkalmasak lennének rá – nagyobb flotta, több repült óra esetén, amire viszont nincs pénz. Ezek helyett a hazai légtér nem kis feladatot jelentő védelmére kell koncentrálni, esetleg abban gondolkodni, hogy – ellenszolgáltatásért – a kecskemétiek átvegyék a vadászgépekkel nem rendelkező Szlovénia légterének biztosítását is, esetleg Európán belül néhány hónapra hasonló feladatot lássanak el, például a Baltikumban.