(a hülyék jó reklámhordozók-e )

Én nem tudom, hogy az a közismert, már-már szállóigévé vált reklámszlogen, miszerint „Hülye azért nem vagyok!”, kifejezi-e korunk emberének mentalitását. Az tény, hogy senki nem szereti, ha hülyének nézik, az idézett felkiáltás pedig épp erre vonatkozik, és erre apellál: jobb hülyének lenni, mint annak látszani.
Másrészt viszont a magyar kereskedelmi reklámköltészetben egyre több olyan hős tűnik fel, aki nem észlényként tündököl, hanem kedélyes bugyutaságával vonja magára az olvasók, nézők, hallgatók figyelmét. Nyilván arról van szó, hogy a tökéletes, szeplőtelen hülyeség tulajdonképpen kedves és mulatságos, s miközben felébreszti az emberben az alapérzést, hogy ennyire hülye azért én nem vagyok, jóindulatra hangol, s a fület nyitottá teszi az adott reklámszöveg befogadására. A fül és a szív között pedig gyakran egyenes az út. De mellékesen nekem van egy olyan érzésem is, hogy a humortól teljesen függetlenül jó néhány reklám éppenséggel a kisebb szellemi kapacitású potenciális vevőket és ügyfeleket veszi célba oly módon, hogy közvetve arra apellál, aminek azok hiányát érezni nem szeretnék.
Mondok egy példát. Az egyik jelentős bank tévéreklámjában egy – magyar viszonylatban – ideálisnak nevezhető család tagjai szegezik nem éppen értelmes tekintetüket a tér egy bizonyos pontjára, ahol egy tyúk ül, jobban mondva: kotlik egy szép köteg pénzen. A család férfi tagja, a fő, a férj – általában ő szokott a legbambább lenni – amellett kardoskodik, hagyják még a kotlóst ülni a pénzen, hadd keltse ki. A feleség azonban – mintegy rátalálva a helyes és követendő útra – a legnagyobb határozottsággal úgy dönt, vigyék a bank keltetőjébe vagyonkájukat, ott talán nagyobb az esélye, hogy kikel és szaporodik. Ez kétségkívül igaz, s lám, a hülyeség fölött diadalmaskodik a józan ész. De azért a család a kotlósba vetett bizalmára tekintettel mint hülye marad meg emlékezetünkben, de a reklám szempontjából a lényeg az, hogy megmarad. S emlékezzünk arra a fiatalemberre, aki huszadik alkalommal is bizakodva oson be az óráshoz, hogy a szerkezetben benne kell lennie a nyereménynek, hiszen a szerencsejáték-reklám előzőleg azt hirdette, hogy „Minden órában nyeremény”.
Végső soron ha minden reklám csak egyszer szerepelne a televíziónk képernyőjén, mi magunk, akik hülyék azért nem vagyunk, elviselnénk, sőt esetenként mosolyognánk is rajta. Miként tettük ezt a UPC reklámfolyamának kezdetén, amikor a „Kapitány” és társa először tűnt fel, s két kiváló színész mulattatott bennünket már-már klasszikusan irodalmi hülyeséggel, ötlettel és leleménnyel. A két idétlen figura valódi, kellemes meglepetés volt, őszintén szólva nagy kár, hogy a reklám alkotói nem bírták, nem tudták a kezdeti magas intellektuális színvonalon tartani az orbitális hülyeséget.
A reklámra nyilván nemcsak – és talán nem is elsősorban – az ügyfelekre, vevőkre vadászó cégeknek van szükségük, hanem a teljes médiának is. A jelenlegi helyzetben a „reklámtorta” az, ami az újságokat, a rádió- és a tévéadókat frappírozza, nélküle hamvába holna a tájékoztatás és a szórakoztatás. A reklámszakemberek pedig jól-rosszul nyilván azt a fogyasztóközönséget veszik célba, amelyik „hülye azért nem vagyok” alapon vásárlói aktivitással kecsegtet. Félő azonban, hogy a politikai marketing is ugyanerre az útra tévedt a „magyar pumával” és a „bennünk lévő országgal”.
Hogy meddig néznek hülyének bennünket, én nem tudom…