A karcagi Zádor-híd

Karcag huszonkétezer lakosával csak a negyedik legnépesebb város Jász-Nagykun-Szolnok megyében, 368 négyzet-kilométernyi területe azonban több mint kétszerese Szolnokénak, és jóval meghaladja Szeged városét. Hatalmas puszták veszik körül Karcagot, amely maga is füves pusztaság volt a középkorban. Neve 1506-ban szerepel először írásban – Karczaghwjzallasa alakban –, legelőin már a XIII. században kun törzsek szálláshelyei voltak. A karcag maga is kun-török szó, személynévként is használatos volt, jelentése pusztai róka. A táj képéhez hozzátartoznak a kunhalmok – a félnomád kunok kultikus temetkezőhelyei –, amelyekből huszonnégy található a város bel- és külterületén. Öt–tíz méterre kiemelkedő, 20–30 méter átmérőjű dombocskák ezek, egykor sírkamrákat rejtettek, de kifosztották őket az évszázadok alatt. Púpjaikra utóbb szélmalmokat építettek. Két kunhalmot védetté nyilvánítottak Karcag határában 1987-ben; műemléki védettséget kapott az egyetlen megmaradt, 1858-ban téglából épült Barna-féle szélmalom. Éppen arrafelé, a városszéli Vágóhíd utcán, majd a Tilalmas felé vezető úton közelíthetjük meg a Zádor-híd pusztáját, amely öt-hat kilométerre északkeletre fekszik Karcag központjától, a Hortobágyi Nemzeti Park határán, gyepes rónaságon.
„Aki a Zádor-hidat látni akarja, elég fáradságos útra vállalkozik” – figyelmeztet az 1970-ben kiadott Régi magyar hidak című könyv szerzője, Gáll Imre. Az alföldi vízszabályozások előtt a Debrecenbe vezető országút fontos átkelőhelye volt itt a Zádor-éren, amely a magas vízállások idején hetekig járhatatlanná vált. Először 1783-ban történt írott utalás erre a közlekedési problémára Jász-Kun kerület szeptember 1-jei gyűlésének latin nyelvű jegyzőkönyvében, amely szerint Góc István ácsmester renoválta a hidat a Zádor folyócskán. A II. József uralkodása alatt (1780–1790) készült katonai térkép három fahidat is feltüntet a Nádudvar felé vezető úton, ezek egyikének a helyén épült a ma is látható szilárd kőhíd.
A jászkunok gyűlése 1804. március 14-én határozott, hogy József főherceghez folyamodik a Zádorra tervezett híd engedélye és költsége céljából. Egy hónap sem telt el (!), és az illetékes nádori hivatalból megérkezett a válasz: „A Felséges Herczeg a Kardszagi határban a Zádoron építendő kőhídra a Nagy-Kun Parti Cassából 3486 F(orint) 33 és fél Kr(ajcár) kölcséget a […] projectum szerint megengedni méltóztatik…” (Ebből is látszik, mennyit „haladt előre” két évszázad elmúltával a pályázati rendszer.) A tervet és a költségvetést Bedekovich Lőrinc készítette. A munkálatokhoz az engedély birtokában tüstént nekiláttak. Jellemző a kor viszonyaira, hogy az építkezést felügyelő Illési János kapitány a kőanyag tengelyen történő szállításának lehetetlensége miatt 2000 szál fenyőt kérelmezett utólag tutajok készítésére, hogy azokon úsztassák le a követ Tokajból Karcagig. A nehézségek miatt a kivitelezés öt esztendeig elhúzódott. Elkészültekor 40 ölnyi (mintegy 80 méter) hosszával az akkori Magyarország leghosszabb hídja vezetett át a Zádoron. Szerkezete faragott kőből, boltozása téglából készült. Eredetileg éppúgy kilenc nyílása volt, mint a később – 1827 és 1833 között – megépült hortobágyi hídnak.
A Zádor-híd 1809-től huszonegy esztendeig szolgálta a Pestről Szolnokon át Debrecenbe vezető országos főút forgalmát, dacolva a Tisza és mellékvizei évenkénti áradásaival. Az 1830-as év rendkívüli árvizének azonban nem bírt ellenállni, a hatalmas víztömeg alámosta a hídfők alapjait, beomlott a két-két szélső ív. 1833-ban javították ki, a forgalom azonban addigra elkerülte, majd áttevődött a Hortobágyon átvezető új útra. 1847-re megépült a Dob alatti tiszai védőgát, a Nagykunság mentesült az árvizektől, a Zádor folyása örökre elapadt. Másfél évszázada értelmét és célját elveszítve, csonkaságában is megkapó látványként áll a puszta közepén az ötnyílású építmény. Köveibe, tégláiba megszámlálhatatlanul sok betűjelet, dátumot, emléksort, üzenetet karcoltak-véstek az erre járók. Az 1960-as évek óta műemléki védelem alatt áll.