A közüzemi díjakkal tartozók csoportjai

Az infláció mértékét meghaladó közüzemi szolgáltatási díjak emelése, reálbércsökkenés, infláció, tovább mélyülő szociális válság: ez vár ránk 2008-ban. Valamint a közüzemidíj-hátralékok mértékének és a hátralékos háztartások számának további drasztikus növekedése. Egyre súlyosabb és már-már kezelhetetlen, a magyar lakosság harmadát-negyedét érintő szociális problémaként jellemezhetjük a közüzemidíj-hátralékok megállíthatatlannak látszó növekedését. Pontos adatok nincsenek a közüzemi szolgáltatóknak tartozók számáról és a tartozások teljes összegéről, de becslések szerint országosan a háztartások 25-35 százaléka tartozik valamely szolgáltatónak, a hátralékok nagyságrendje pedig százmilliárdos. A már a rendszerváltozás első éveiben láthatóvá vált jelenség intézményes szintű, a szociális ellátórendszeren belüli kezelése a kilencvenes évek közepétől kormányzati szintű, szociális törvényben szabályozott intézkedésekre pedig 2003-tól került sor.
A hátralékba kerülés okainak számbavételekor három megközelítési módot javasolnék:
A díjhátralékosság ma a szegénység (nincstelenség, nyomor, depriváltság) egyik legjelentősebb indikátora, hiszen akik már a közüzemi számlákat sem képesek fizetni, bizton besorolhatók az underclass, a lecsúszottak milliós magyarországi csoportjába. Megnevezhetők olyan strukturális tényezők, melyek egyértelműen a rendszerváltozással és a piacgazdaságra való áttéréssel vannak összefüggésben, azután olyan tényezők, amelyek a család (háztartás) vagy a családban élő személy működési zavaraira vezethetők vissza, és előfordulhatnak váratlan krízishelyzetek, a háztartás struktúráját és gazdálkodását felborító események is. A fentieken kívül érdemes számba venni azokat a mélyebb gazdaságpolitikai összefüggéseket is, amelyeket a közüzemi szolgáltatók működése felvet. Ebben a megközelítésben a szolgáltatónak fizetett díj (túl azon, hogy ezzel a szolgáltatás árát fizetjük meg) annak a legitim erőszaknak a megtestesülése, amellyel a multinacionális cégek kifosztják a társadalom legrosszabb helyzetben lévő tagjait. Magyarországon az áram- és gázszolgáltatás többségében külföldi tulajdonban van (pl. E.ON- csoport), így a szolgáltatásért fizetett ellenérték és a cégek nyeresége a multinacionális vállalatokon keresztül kikerül az országból.
A díjhátralék-probléma jelenlegi kezelése elsősorban a szociális törvényben szabályozott adósságkezelési szolgáltatás működtetésével történik. A szolgáltatást az a hátralékos háztartás veheti igénybe, melynek hátraléka meghaladja az 50 ezer forintot, a hátralék legalább hat hónapja fennáll, az egy főre eső jövedelem nem haladja meg a törvényben meghatározott szintet (ennek mértékét a helyi önkormányzatok állapíthatják meg, általában a mindenkori legkisebb öregségi nyugdíj 150 százalékában, ez jelenleg kerekítve 41 ezer forint). Az igénybe vehető támogatás a hátralék 75 százaléka, 25 százalékát pedig az adós háztartás fizeti, az önrész fizetése azonban történhet maximum 18 havi részletfizetéssel is. A támogatás összegének felső határa 300 ezer forint, és csak ott vehető igénybe, ahol erről az önkormányzat helyi rendeletet alkot. A szolgáltatás bevezetésének eddigi tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a Magyarországon közüzemi hátralékkal rendelkezőknek csak igen kis hányada tudja igénybe venni a szolgáltatást. A Miskolci Családsegítő Központban a 2003 és 2005 között megfordult 3000 ügyfél adatainak feldolgozásából például láthatóvá vált a program működtetésének igen csekély (10 százalék alatti) hatékonysága. A 3200 önkormányzat közül pedig jelenleg mindössze száz körül van azon települések száma, ahol bevezették a szolgáltatást. Maga a törvény is tartalmaz számtalan olyan korlátozást, mely a hátralékosok többségét kizárja a szolgáltatásból. Nem titkoltan ez is volt a törvényalkotási szándék, vagyis hogy a még fizetőképes háztartások helyzetén segítsen (valójában azonban a szolgáltatóknak tett gesztusról van szó).
A szolgáltatáshoz való hozzájutás feltétele, hogy az adós adósságkezelési tanácsadáson vegyen részt (havonta egy alkalommal kötelező megjelenni), ez a családsegítő központokban történik. Ezen intézmények azonban elsősorban foglalkoztatáspolitikai tömegfeladatokat kénytelenek ellátni, így sem megfelelő szakmai potenciál, sem szükséges számú adósságkezelési tanácsadó nem áll rendelkezésükre (a törvény nem biztosít többletforrást a feladat ellátásához). Többségük ráadásul olyan, szakmailag indokolatlan és törvénysértő szűrőket alkalmaz, melyek számos, a szolgáltatás igénybevételének törvényes feltételeit teljesíteni tudó háztartást törvényellenesen kizár a szolgáltatásból, a hátralékosokat – a szolgáltatók gyakran hangoztatott szólamait átvéve – eleve spekulánsoknak, lumpenelemeknek, ügyeskedőknek tekinti. Valamiféle misztikus, a törvényben meghatározottnál jóval szigorúbb „együttműködést” követelnek meg a klienstől (aki ráadásul túlfogyaszt, hedonizál, nem tudja beosztani a pénzét stb.), ami a segítő-segített viszony helyett hatalmi-alárendeltségi viszonyt eredményez.
A jelenlegi rendszer egyáltalán nem segíti a probléma megoldását, ezzel szemben vannak olyan hatalmi csoportok, melyek érdekeit messzemenően kielégíti, mint például Miskolcon, ahol a katasztrofális egészségügyi és szociális ellátással „büszkélkedő” miskolci szocialista vezetésű önkormányzat helyi rendeletében kizárólag azon közüzemi szolgáltatókat emelte be az adósságkezelési szolgáltatásba, amelyek (2003-ban) önkormányzati tulajdonban voltak (távhőszolgáltatás, ingatlankezelő, vízművek). A lépés okának megértését megkönnyíti, ha hozzátesszük, hogy a korábban önkormányzati tulajdonú cégek holdinggá alakítása éppen most fejeződött be, így a költségvetésből és a hátralékosoktól származó pénzek – a cégek ily módon történő részleges konszolidációjának köszönhetően – közvetve és közvetlenül immár akadálytalanul vándorolhatnak magánzsebekbe. (Miskolcon eddig több mint egymilliárd forint folyt be ezekhez a cégekhez adósságkezelésből és egyéb, ehhez kapcsolódó, Veres János-i magaslatokat is túlszárnyaló költségvetési trükkökből.)
A jelenlegi kísérletek a helyzet megoldására semmilyen kézzelfogható eredményt nem hoztak (igaz, nem is akarta eddig senki megoldani). Szakmai szempontból olyan független, kizárólag adósságkezelésre specializálódott szervezetek tudnák a legjobb eredményeket elérni, amelyek a helyi közösségek erőforrásainak felhasználásával, az egyházak, a civil szervezetek (vagyis a helyi társadalom közösségi erőinek) bevonásával kísérelnék meg e gond kezelését, mint ahogyan ez Írországban kiválóan működik. De a közüzemi díjhátralékok további emelkedése, az eladósodás következtében nyomorúságos életet élők, a kilakoltatott, otthonukat elvesztett családok számának növekedése prognosztizálható mindaddig, amíg milliókat kényszerítenek arra, hogy az 1978-as bérszintjükkel legyenek olyan szívesek megfizetni a közüzemi szolgáltatások 2008-as (2009-es stb.) piaci árát. Némi változásra, a díjhátralékos-problémának a közbeszédbe (és a médiába) kerülésére pedig akkor számíthatunk, ha a hátralékok (kintlevőségek) mértéke már komolyan veszélyeztetni fogja a közüzemi szolgáltatók működését.

A szerző szociális munkás, adósságkezelési tanácsadó