A remény győzelme a beletörődés felett

Tisztelt hölgyeim és uraim! 2007-ről szólva ma a jóról és nem a rosszról szeretnék beszélni. Azért döntöttem így, mert a rossz dolgokról úgyis tud mindenki. Mindenki tudja, hogy mit művelt a kormány, hogy átvertek bennünket. Kiút általában a jó dolgokból származik, a rossz dolgokból nem. A jó hír a következő: 2007-ben omladozni kezdtek azok a falak, amelyek eddig elválasztották egymástól a magyar embereket. Beszakadt az a deszkakerítés, amely gátolta az egyetértés kialakulását.
Olyan széles körű egyetértés jött létre, amelyre nem volt példa a rendszerváltoztatás óta, ha ugyan akkor volt ilyen. Az emberek elsöprő többsége pártállástól, foglalkozástól, társadalmi helyzettől vagy világnézettől függetlenül változást akar. Más irányt akar szabni az ország számára. Az emberek akarata világos, egyöntetű és határozott: ez így nem mehet tovább. Eljött az ideje, hogy Magyarországnak olyan politikája legyen, amelyet a magyar társadalom támogat.
A mi politikánk középpontjában mindig az emberek állnak, és az a kérdés foglalkoztat bennünket, hogyan akarják közösen, együtt leélni az életüket, és mi ebben hogyan tudunk nekik segíteni. Soha sem engedünk annak a csábításnak, hogy egy politikai elmélet vagy dogma szolgálata helyettesítse az emberek szolgálatát. Ezt hívják néppárti politikának.
A jövő igennel kezdődik
Magyarországnak elege van a hat év szocialista kormányzás kudarcaiból: Magyarországnak sikerre van szüksége. Amikor egy fiú megkéri a lány kezét, és ha a válasz nem, akkor valami biztosan véget ér, de nem kezdődik el semmi. Viszont amikor két fiatal igent mond egymásnak, akkor elkezdődik egy új és nagyszerű történet, elkezdődik a jövő, amely lehet sikeres és lehet boldog. Szóval azt akarom mondani: a jövő igennel kezdődik. Ha egy nép nem mond igent, elveszti a jövőjét, és élete valamely más nép életét és jövőjét fogja majd szolgálni. Sikert csak olyan nép érhet el, amely belekezd valamibe, nekifog valaminek, elindul valamerre, vagyis tud igent mondani valamire.
A siker és a jövő gondolata az én fejemben összetartozik. Senki sem akar olyan jövőt elképzelni, amelyben a fontos dolgok nem sikerülnek. Valójában Magyarországon ma mindenki igent akar mondani, legfeljebb nem mindenki tudja még pontosan, hogy mire. Arra szeretném bátorítani az embereket – erről szól a népszavazási kampány is –, higgyék el, próbálják ki, mondjanak igent, és ha igent mondanak, meg fogják találni a kijáratot. Csak egy igent kell mondaniuk, és érezni fogják, hogy újra van jövőjük.
Amikor a kudarc tűnik sikernek
Amikor nekivágtunk a rendszerváltoztatásnak, akkor még egyetértettünk. Akkor úgy éreztük, hogy mindenki tudja: közös a cél. Azt akartuk, hogy Magyarország jobb hely legyen. Akkor volt egy igazság, amit mindannyian tisztán láttunk. Akkor még tisztán láttuk, hogy az, ami összeköt bennünket, magyarokat, sokkal több annál, mint ami elválaszt. És ha egy pillanatra magunkba nézünk, akkor talán visszaidézhetjük, mi mindenben voltunk azonosak, mi mindenben hasonlítunk, egyezünk egymással mi, magyarok.
Nem fogadjuk el a korlátlan és ellenőrzés nélküli hatalmat. Mindannyian nagyra becsüljük a személyes szabadságot és a hazánk függetlenségét. Mindannyian rosszul érezzük magunkat, ha azt látjuk, hogy a közepes, a középszer legyőzi a kiválót, a rosszabb a jobbat és a hatalom berkein belül álló a hatalmon kívülit.
A modern világ tele van a sikerről szóló hangzatos propagandával, üres fecsegéssel is. Ha a hivatalosságot hallgatjuk ma Magyarországon, mi is csak kapkodjuk a fejünket. A kudarc tűnik sikernek, és amit sikernek éreznénk, arról kudarcként beszélnek. Ha több gyermek születik, ha több támogatás jut a családoknak – ez jövő, ez siker. Ma évről évre kevesebb gyermek születik, a családi adókedvezményt elvették, az árak nőnek, és sokan hitelből fizetik a rezsit – ez kudarc; nem a családok, hanem a politika kudarca. Ha új munkahelyek jönnek létre, ha nőnek a bérek, a nyugdíjak, ha egyre többen dolgoznak – ez jövő és ez siker. Ha a bérek csökkennek, az árak nőnek, a munkáért kapott bér egyre kevesebbet ér – ez kudarc. Ha új iskolát nyitunk, ha harmincezerrel több fiatal kezd tanulni a felsőoktatásban – ez jövő, ez siker. Ha iskolákat zárnak be, ha harmincezerrel kevesebben jelentkeznek a felsőoktatásba – no, ez kudarc, ez a semmibe vezető út. Eladni, bezárni, megszüntetni – sohasem siker, mindig kudarc.
Kinek kell az ilyen reform?
Az ember már csak olyan, hogy fejlődést és sikert akar, nem reformokat. Sikereket! Ki az ördögnek kell olyan reform, amivel mindenki rosszul jár Magyarországon? Az erről szóló politikai vitákat az teszi rendre lehangolóvá és kisszerűvé, hogy állandóan arról szólnak, mire nincs pénz. A vita végén általában a politikusok megpróbálnak egyre vékonyabb szeleteket vágni a kenyérből, és a vita oda torkollik, hogy kijelentik, megmagyarázzák, mit miért nem lehet megcselekedni. Ez az észjárás és ez a gondolkodás vakvágány.
Bátran jelentsük ki, hogy van pénz, csak nem oda teszik, nem oda juttatják, ahova kellene. Ha összeadják az elmúlt években hirdetésekre, propagandákra, új autókra, telefonokra, bútorokra, a jó ég tudja, hogy mi mindenre – áltanulmányokra – elköltött milliárdokat, akkor valahol a 120 milliárd forint környékén húzhatják meg az összeget.
Mi a növekedésben bízunk, nem az egyre vékonyabb szeletekben; az egyre nagyobb kenyérben hiszünk. Mi hisszük, hogy nem a mai kenyeret kell másképpen szeletelni, hanem az országnak kell nagyobb kenyeret sütni. Ez a növekedés programja. Hisszük, hogy a gazdasági növekedés teszi sikeressé az országot, és ez hozza aztán el a mindennapi élet sikerét is: alacsonyabb adók, emelkedő bérek, több családi támogatás.
Egészség, tudás, felelős kormányzás
A növekedéshez három dolog kell: egészség, tudás és felelős kormányzás. A növekedés politikájának fizikai erőforrása maga az egészség. A modern világban zajló versenyben egyre nagyobb teljesítményre van szükség, márpedig ehhez képzettség és tudás kell. A növekedés szellemi erőforrása nem más, mint a tudás. Egészség és tudás. Ha ez a kettő megvan, szükségünk van a harmadik dologra, a felelős kormányzásra, amely képes megszervezni az előző kettő együttműködését.
Nem tudom, milyen széles körben köztudomású a tény, de a heti munkaórák számát tekintve mi és még talán a csehek és a lengyelek dolgozzuk a legtöbbet Európa népei között. Azt is tudjuk, hogy a mi vállalataink munkásai a világ bármely cégének munkásaival felvehetik a versenyt, ezért is csábítják őket Nyugatra. Azt is tudjuk, hogy az elmúlt tizenhét év elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a nyugati világ szakmai és vezetői tudásában is jártassá váljanak a magyar gazdasági vezetők. Most már csak arra volna szükség, hogy olyan felelős kormánya legyen Magyarországnak, mint amilyen felelősségteljesen dolgoznak azok, akiket a kormány szolgál. Mit kapunk azonban felelős kormányzás helyett? Egyfajta menekülő kormányzást… Márpedig a menekülés a modern világban biztos kudarc.
Európa egyetlen kormánya sem bújhat ki a felelősség alól, és nem hozakodhat elő azzal a nevetséges érvvel, hogy az állam rossz gazda, az állam korrupt, pazarló és alkalmatlan az ellátás megszervezésére. Felelős kormány sohasem hivatkozhat az állam fogyatékosságaira. Beszéljünk egyenesen: valójában sohasem az állam, hanem mindig a kormány a rossz gazda.
A tandíj kirekeszt
Népszavazásra készülődünk. Ha a tandíjról szóló vitához hozzá akarunk szólni, idézzük fel egy pillanatra, hogy mi tartotta a reményt, mi tartotta az életkedvet a diktatúra éveiben a mi szüleinkben és nagyszüleinkben. Vajon miért dolgoztak, miért tettek meg mindent azért, hogy a gyereket taníttathassák? Azért, mert tudták, ha a gyerek jól tanul, akkor még egyetemi végzettséget is szerezhet, előbbre juthat, és többre viheti. Ha jól tanultunk, előre jutottunk, és ez még akkor is igaz, ha voltak, akiket politikai okokból a rendszer ettől megfosztott. Ez még akkor is igaz, ha a határ nem volt éppen a csillagos ég. Előbbre jutottunk, és ez még akkor is igaz, ha Lenin sapkás képe előbb vagy utóbb valahogy minden tankönyvből visszanézett ránk.
A helyzet úgy áll, ha tandíj lett volna, akkor én ma nem állnék itt. Beszéljünk ismét egyenesen: a tandíj a magunkfajtákat kirekeszti az egyetemekről. A tanulás a mi időnkben sem volt ingyenes; én emlékszem: albérlet, kollégium, különórák, nyelvórák, tankönyvek… Az egyetem mellett a mi időnkben is mindig dolgozni kellett. Éjszakánként nyomda, istálló, teherpályaudvar… Ha azonban tandíj lett volna, az már egy elkerülhetetlen és kivédhetetlen csapást jelentett volna a számunkra. Gondoljanak bele abba, mit érezhet ma egy diplomás házaspár, vagy mit érezhet egy munkás, aki látja a gyerekében a tehetséget, észreveszi a felvillanó észt, mit érezhet, amikor azt kell mondania, jövőre nem tudom fizetni az egyetemi tanulmányaidat. Ha nincs pénzed, nem tanulhat a gyereked! Ezt jelenti egész Magyarország számára a tandíj.
Én öt gyermeket nevelek. Ha bármelyik közülük azért nem tanulhatna, mert én nem volnék képes előteremteni a tanulásához szükséges összeget, ha nem tudnám kifizetni a tanulás árát, akkor ezt én az életem kudarcának érezném, és ezért sohasem fogok belenyugodni abba, hogy Magyarországon tandíj zárja el a gyerekek előtti felemelkedés lehetőségét.
Tehetséges nép vagyunk
Ám szeretném, ha a szavunk azokhoz is eljutna, akiknek a gyermekei nem fognak egyetemre vagy főiskolára járni. Szeretném őket meggyőzni arról, hogy a felsőoktatás és az egyetem nekik is fontos. Egyetlen erőforrás áll rendelkezésre bőségesen, az, ami a fejben van: az eszünk. Mondjuk ki: tehetséges nép vagyunk! Ész dolgában mindig is jól álltunk, ám ha nem pallérozzuk, ha nem műveljük, akkor nem sokra megyünk az eszünkkel. Az információ és a tudás világában, korszakában élünk már. Ha képezzük és élesítjük az eszünket, akkor a világ bármelyik fontos versenyében elsők lehetünk, és fordítva is igaz, ha ezt elhanyagoljuk, akkor minden versenyben alul fogunk maradni. Ezért azt javaslom, tegyük félre a tandíjról szóló, időnként egyébként megokolható elméleti és erkölcsi vitákat, és amíg nem leszünk Európa legokosabb és legképzettebb nemzete, addig ezt a vitát ne is vegyük elő újra.
Kétszer fizetünk
A népszavazás másik nagy témája az egészségügy és a jövőnk. Azt talán mindenki tudja ebben az országban, hogy Európa egyik legtöbb adót és járulékot fizető országa vagyunk. Ezért aki ingyenes egészségügyről beszél, ezt a fontos tényt valójában elhallgatja. Magyarországon ma egy átlagos jövedelmű dolgozó és az ő alkalmazója évente mintegy 260–261 ezer forint egészségügyi járulékot fizet be. Nézzék meg, hova jutottunk a hálapénz elleni szélmalomharcban: ma már hálapénzt is meg listapénzt is fizetünk! Listapénzt azért, hogy előbbre jussunk azon a várólistán, amelyen, ha előrejutunk, talán majd hamarabb fognak bennünket meggyógyítani.
Mit jelent hát végül is a vizitdíj és a kórházi napidíj? Azt, hogy kétszer fizetünk ugyanazért! Ez olyan, mintha egy színházba befelé és kifelé is jegyet kellene váltani. Higgyék el, máris sokan vannak azok, akik nem tudnak kétszer fizetni. Ez azt jelenti, hogy nem mennek orvoshoz, nem gyógyulnak meg, és a végén nem lesznek munkabíró emberek: az államra fognak szorulni. Ez a politika összességében többe kerül Magyarországnak, mint amit az állam vizitdíj és kórházi napidíj formájában beszed.
Igenek és nemek
A népszavazás ténye már önmagában győzelem. A népszavazás jogát és lehetőségét nem megkaptuk, hanem kiharcoltuk. Az emberek egy alkotmányos jogért voltak kénytelenek több mint egy éven keresztül harcot folytatni. A népszavazás az erőszakmentes népi mozgalmak legfejlettebb formája, és ezt sikerült valóra váltanunk Magyarországon.
Aki kilencedikén igent mond, az az egészségre, a tudásra, a felelős kormányzásra mond igent, nemcsak a tandíj, a vizitdíj és a kórházi napidíj eltörlésére. Aki igent mond, az a gazdasági fordulatra, a növekedésre és a sikeres jövőre mond igent, és nem csak egy rossz politika megállítására.
Mit jelent a nem? Aki nemmel szavaz, az a beletörődésre szavaz. Beletörődünk abba, hogy nem lehetünk egészségesek, nem lehetünk képzettek és hogy nem lesz felelős kormányunk. Aki nemmel szavaz, felhatalmazza a kormányt arra, hogy úgy folytassa, ahogy eddig tette. Sőt, aki nemmel szavaz, még ront is a mai helyzeten, hiszen a kormány eddig nyilvánvalóan a nép akarata ellenére, felhatalmazása nélkül politizált. Most zöld jelzést kapna a véget nem érő áremelésekre, adóemelésekre, újabb adókra és leépítésekre.
A népszavazás tétje hétfő óta megemelkedett. A koalíciós többség elfogadta – immáron második alkalommal – az egészségbiztosítás privatizációjáról szóló törvényt, és elutasította az ezt a törvényt megerősítő népszavazási kezdeményezést. Én megértem azt, hogy egy kormánykoalíciós képviselőnek kötelességei vannak a saját kormányával szemben. De azt már nem fogadom el, hogyha valaki ismeri a nép véleményét, és ismeri, hogy ez egy elutasító vélemény, akkor megakadályozza, hogy a nép maga népszavazás formájában dönthessen erről a törvényről. A kormány iránti elkötelezettség sohasem írhatja felül a demokrácia iránti elkötelezettséget úgy, ahogy ez hétfőn történt a magyar parlamentben. A végén még oda jutunk, hogy felidéződik sokunkban az a bonmot, miszerint a kormány elégedetlen a néppel, ezért le fogja váltani. Az igenek győzelme meggyőződésem szerint a remény győzelme a beletörődés felett.
A szabadság mindig többre képes
Ma a II. kerületben tizenkét évvel várhatóan tovább él egy férfi, mint egy Nógrád megyei kis faluban! Az egyik egy szép nyugat-európai átlagadat. A másik egy ukrajnai átlag! És ha így mennek tovább a dolgok, akkor ez a különbség nőni fog. Magyarországon még egy olyan téves képzet is kialakulhat, hogy a diktatúra többet tudott adni az embereknek, mint ma a szabadság. Én tudom persze, hogy a bajok gyökere ott van, hogy ma azok építik a kapitalizmust, akik húsz évvel ezelőtt riogattak vele, és pontosan olyanra is építik, mint amilyennel riogattak bennünket. De mégis, akik itt vagyunk ma ebben a teremben, mindannyian rendszerváltók vagyunk. Én is rendszerváltó politikus vagyok. Én hiszek abban, hogy a szabad világhoz tartozni mindenkinek jobb, mert több lehetőséget teremt, mint egy diktatúra. Én hiszek abban, hogy a szabad világban jobb oktatási és jobb egészségügyi rendszernek kell lennie, mint amilyen a diktatúrában volt. Ne mondjunk le arról az eszményről, hogy a szabadság mindig többre képes, mint a diktatúra.
Új korszak nyitánya
Az igenek győzelme egy új korszak nyitánya lesz. Ma azok mondják azt, hogy a népszavazásnak nem lesz következménye, akik korábban azt mondták, hogy nem is lesz népszavazás. Március kilencedikén az emberek képesek lesznek, lehetnek arra, hogy sikert érjenek el. Ha kell, a kormány ellen is.
Március 9-e lesz az a nap, amikor az ország megmutathatja, hogy még képes talpra állni. Mindig az első siker a legfontosabb. Ez hozza meg a siker ízét. Március 9-én Magyarország elindulhat a változás útján. Az első lépés hosszát az határozza meg, mennyien mennek el és hogyan fognak szavazni. Egy biztos: ez az út, amelyre most ráléptünk, egy igazi nagy célhoz vezet. Ahhoz a célhoz, amikor olyan kormánya lesz Magyarországnak, amelyik csak akkor érezheti magát sikeresnek, ha az emberek is sikeresek.
Köszönöm, hogy meghallgattak. Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!

(Rövidített, szerkesztett változat. A teljes szöveg a www.mno.hu címen olvasható.)