A szociális népszavazás másnapján

Sólyom László köztársasági elnök március 9-re írta ki a háromigenes népszavazást, de politikai szempontból nem ez a kora tavaszi vasárnap, hanem a rákövetkező hétfő lesz döntő. Miként reagál majd a magyar politikai osztály a szociális népszavazás sikerére, arra, hogy a magyar választópolgárok többsége nemet mond a neoliberális politikai irányvonalra?
Persze mindannyian el tudjuk képzelni a pártok másnapi sajtótájékoztatóit: a Fidesz örömittas szónoklatait arról, hogy lám, a nép megmutatta, nem lehet az akaratával szemben kormányozni, az MSZP látványos örvendezését, hogy azért akadtak néhányan, akik megértették népboldogító tervük lényegét, az SZDSZ részéről pedig újfent elhangzik a már most is ismert fenyegetés: „nem hagyjuk abba”. De ez csak a felszín, a látszat, a kommunikáció. Hosszabb távon sokkal mélyebb és mélyrehatóbb változásokat eredményezhet az igenek nagyarányú győzelme. Mind a jobboldalon, mind a baloldalon.
Az igenek várható sikere üzenet valamennyi párt számára, a magyar társadalom elégedetlenségét fejezi ki. A magyar jobboldal ugyan rövid távon örülhet a szociális népszavazás eredményének, de hosszabb távon saját magának és új többségének is meg kell válaszolnia, hogy valóban egy szociális párt-e, vagy csak a kormánybuktatás egyik eszközének tekinti a szociális témák kijátszását, hogy aztán hatalomra kerülve – jó konzervatívként – a vállalkozók, a nagytőkések és a munkaadók érdekeit képviselje.
Mint ismeretes, a Fidesz és a KDNP az Európai Néppárt része. A hazai újságolvasó jobboldaliak előtt viszont tán kevéssé köztudomású, hogy ezen szervezet az európai neoliberális pártokat tömöríti. Az Európai Néppárt esetében már rég nem kereszténydemokráciáról és pláne nem keresztényszocializmusról van szó; az itthon előszeretettel használt konzervatív jelző pedig egészen mást jelent Európában, mint a hazai publicisztikákban. Nyugat-Európában a konzervativizmus semmiféle önálló társadalom- és kultúrpolitikával nem rendelkezik, s csak néha-néha törnek elő belőle egykori avítt énjének bizonyos darabjai, de mondanivalójának lényege kizárólag gazdasági természetű: verseny, verseny, verseny. Az Osztrák Néppárt kormányzásának hét éve alatt a liberális szélsőjobbal együtt bevezette a tandíjat, leépítette a szociális ellátási rendszert, növelte az egészségügyben és a nyugdíjrendszerben a piaci logika szerepét, a szigorú takarékossági program jegyében szociális támogatások tucatjait szüntette meg, de volt ideje azért a nagytőkések és a legjobban fizetettek adóterheit enyhíteni. A hesseni kereszténydemokrata Roland Koch tán konzervatív jobboldali gazdaságpolitikája miatt vesztett 10 százaléknál is többet Andrea Ypsilantival szemben. Nicolas Sarkozy Párizsban, Mirek Topolánek Prágában még folytathatja, bár egyre csökkenő népszerűséggel, vállalkozó- és tőkebarát politikáját. Wolfgang Schüssel Bécsben vagy Mikulás Dzurinda Pozsonyban viszont már megtanulhatta, hogy a választópolgárok többsége nem honorálja a konzervatív (értsd: neoliberális) megoldásokat. Március 9-én ezt Gyurcsány Ferenc is megtapasztalhatja. Ami a magyar helyzetet sajátossá teszi, az Gyurcsánynak és ellenfeleinek a pártállása. És ez nem csak elméleti jellegű probléma. Mert mindannyiunk élete nagyban függ attól, hogy Tarlós István szociális jelszavai vagy a Fidesz-pártprogram szabadelvű konzervativizmusa tükröződik majdan vissza a második Orbán-kormány intézkedéseiben.
Március 10-én ezért Gyurcsány Ferencnek illenék benyújtania a lemondását, ahogy valamennyi európai sorstársa tette, midőn bebizonyosodott, hogy már nem élvezi választóinak támogatását, de Orbán Viktornak is el kell azon gondolkoznia, hogy a válságból esetleg nem az atlanti konzervativizmus, hanem a skandináv szociáldemokrácia kínálhat kiutat. Mert az az új többség, amely a szociális népszavazás gondolata mögött felsorakozott, nem egy újabb jobboldali, neoliberális kormányt akar a nyakába, hanem szociális fordulatot. Nem vállalkozóbarát adópolitikára, nem multiknak nyújtott adótámogatásokra, nem piaci logikára és nem versenyszemléletre, hanem olyan szociális jóléti államra van szükség, ahol végre azon vállalkozók nyúlnak a zsebükbe (avagy azon vállalkozók zsebébe nyúlnak), akik immáron tizennyolc éve vonják ki magukat a közteherviselésből, de akiknek valamennyi parlamenti párt további kedvezményeket akar adni.
A keresztényszociális gondolat alapot adhatna egy baloldali fordulathoz, amint a német szociáldemokraták hajdani szürke eminenciása, Erhard Eppler írja Auslaufmodell Staat? című könyvében: „az állam szociális felelőssége Európában nem egy szocialista, pláne nem marxista, hanem egy keresztény találmány”. Ha ezt a magyar kereszténydemokraták nem látják be, az igenek mögött felsorakozó választók máshová teszik 2010-ben majd a voksukat. Mert a társadalmi elégedetlenség megfogalmazta az igényt egy szociális politika iránt. A magyar baloldal vérszegénységét, a Szili-féle platform műellenzékiségét, a szakszervezeti és civil szféra gyengeségét bizonyítja, hogy egyelőre még nem szerveződött a német Linkspartei mintájára önálló politikai szervezetté az (MSZP-vel) elégedetlenek és (az MSZP-ből) kiábrándultak tábora. Németországban Oskar Lafontaine ott tudta hagyni saját szociáldemokrata pártját, hogy egy új, össznémet baloldali párt élére állva, választási alternatívát kínáljon a csalódottak számára. A mi úgymond szocialistáinknál viszont egy sem akad, aki elveiért odadobná jól fizetett állását, netán parlamenti elnökként élvezett privilégiumait. A magyar szocialisták közül egyelőre senki nem vette észre, hogy nemre buzdító kampányukkal úgy viselkednek, mint nyugati testvérpártjaik ellenfelei. Ahogy szánalmas a kisebbik szocialista párt vörös csillagos riogatása is. A híres SZDSZ-es entellektüel körökben senki nem érzi egy hangyányit sem kínosan magát, amikor egy bizonyos Margaret Thatcher nevű konzervatív politikus jelszavával („Say no to the socialism”) akarnak nagyon liberálisnak látszani. Az ideológiai összeviszszaság az úgynevezett baloldalon immár ön- és közveszélyes.
De a nyugatnémet WASG és a keletnémet PDS egyesülése valamennyi szociális mozgalom, így az eddig latens hazai számára is példaértékű lehet. A hajdani keletnémet nosztalgiapárt egy modern protestpárttá válhatott 2007-es megalakulása óta: Bréma után az idén Hessen és Alsó-Szászország parlamentjébe jutott be, s igen jó eséllyel indul a február végi hamburgi választásokon is. Magyarországon is körvonalazódhatna egy szociális párt lehetősége: a szakszervezetisek, a Védegylet civiljei, a pedagógusok, az orvosok, a nagycsaládosok, a vasutasok, tehát mindazok, akik kevés hasznát látták az elmúlt tizennyolc év vállalkozóbarát politikájának, egy új szociáldemokrata párt majdani szavazói és építőkövei lehetnének. Franciaországban vagy Ausztriában természetes, hogy egy bankár a jobboldalra, míg egy tanár a baloldalra szavaz: mert tudják, melyik politikai tábor szolgálja az ő érdekeiket. Magyarországon mindeddig felülírták az érdeklogikát a virtuális ideológiai viták, s egyszerre szavaztak munkaadók és munkavállalók balra és jobbra egyaránt. Pedig Mussolini, Gömbös vagy Dolfuss óta senki nem gondolhatja komolyan, hogy a társadalom egyes csoportjainak, így a munkavállalóknak és a munkaadóknak közösek lehetnének az érdekei, s így közösek a pártszimpátiái.
Március 9-én végre nem az ideológiai ellentétek, hanem a valós szociális problémák artikulálódhatnak. Mert ugyan formailag három kérdésre kell csak válaszolnunk, de mivel a Gyurcsány– Kóka-junta politikájának brutalitása és hazugsága plasztikusan fejezi ki az elmúlt tizennyolc év kapitalizmusának „eredményét”, a három kormányellenes igenben az egész neoliberális rendszer elutasítása jelenítődhet meg.
Másnap Gyurcsány Ferenc megszűnik legitim kormányfőnek lenni. Másnap csak legyintő szánalommal illendő az SZDSZ-ről beszélni. De március 10-én újabb feladat elé kerül a szociális tábor: önálló erővé kell magát szerveznie. A polgári pártnak van ma a legnagyobb esélye az állam megvédésére és a neoliberalizmus legyőzésére.
Feltéve, hogy azt saját magán belül is le tudja győzni.

A szerző egyetemi hallgató