Meséljen a Szörpről. Pontosabban a Váczi Eszter és a Szörpről.
– Tavaly nyáron volt tíz éve annak, hogy a Szörp zenekar énekesnője lettem. A csapat maga már korábban is létezett, de talán nem veszi senki zokon, ha azt állítom, hogy a zene, amit játszottak, műfaját tekintve akkor nyerte el végleges formáját, amikor bekerültem a zenekarba. Az a bizonyos acid jazz a kilencvenes évek egyik meghatározó műfaja volt, elegyítette a funkyt a popot és a dzsesszt. Bátyám révén elég hamar találkoztam ezzel az irányzattal, ami akkoriban még nemigen jelent meg a magyar klubéletben. Azt hiszem, nagyképűség nélkül állíthatom, hogy az első komoly zenekar voltunk ebben a műfajban Magyarországon.
– Ha jól tudom, a Marczibányi tér különös atmoszférát jelentett akkoriban a számára.
– Mivel a Marczibányi tér környékén nőttem fel, sokszor volt alkalmam meghallgatni jobbnál jobb dzsesszzenekarokat. Ekkor tizennégy-tizenöt éves lehettem ezek voltak az első dzsesszmuzsikával kapcsolatos élményeim. Mindenesetre bőven elég volt, hogy felismerjem magamban, mennyire vonz ez a fajta zene, és harmóniavilág. Sokéves próbálkozás és tagcserék kellettek ahhoz, hogy meg tudjam ítélni, kikre is van szükségem. Nekem sem elég az, ha valaki kiváló zenész. Ahhoz, hogy egy zenekar hosszú távon alkotni és működni tudjon, az emberi, jellembeli tulajdonságok ugyanolyan fontosak, mint a szakmai tudás. Engem nagyon is inspirálnak a zenészek. Soha nem tudnék úgy énekelni, hogy ne vegyek tudomást arról, kik állnak mögöttem. A szólisták nagy része hajlamos elfelejteni, hogy nem állhatna a rivaldafényben azok nélkül, akik kísérik.
– Mi volt élete legnagyszerűbb koncertélménye?
– Néhány évvel ezelőtt Párizsban hallhattam minden idők legfantasztikusabb dzsesszénekesnőjét, Shirley Hornt, aki azóta sajnos már nincs közöttünk. Nem vagyok érzelgős típus, ritkán sírok könyveken, filmeken, de amikor megjelent a színpadon, és elkezdett énekelni, nem is sírás, zokogás tört rám. Meg kell említenem még néhány nevet, mint például Flora Purim, Roberta Flack, Chet Baker, Freddy Cole, a Zap Mama zenekar, vagy legújabban Mario Biondi és természetesen Sade Adu.
– Már régóta ír zenét, dalszövegeket. Hogyan születik zene a gondolataiból?
– Van, amikor a zenei részét nem én írom a dalnak. Ilyenkor hagyom a gondolataimat sodródni a zene hangulatával, és abból születik meg a szöveg és vele együtt a dallam. A másik, egyelőre a ritkább eset az, amikor a zenei részt is én írom, vagyis az egész dal az enyém. Az ihlet elég rapszodikusan száll meg, talán leginkább akkor, amikor találok egy kis okot a „szenvedésre”. Alapvetően a melankolikus, balladisztikusabb dalok állnak hozzám közelebb.
– Hogyan készül az önálló estjére?
– Eléggé izgulok. Régi vágyam volt, hogy színházteremben énekelhessek. Amilyen csodálatos, olyan ijesztő is egyben, hiszen feketén fehéren kiderül, hogy hányan kíváncsiak rád. Tudom, hogy tényleg sokan szeretik azt amit művelek. Ha tudnám, hogy eljön mindenki, aki szeret, egy pillanatig sem lennének kétségeim. Az pedig, hogy életem első szólókoncertjének pont a Marczibányi Téri Művelődési Központ ad otthont nagy örömmel tölt el, mert visszatérnek a gyerekkori emlékeim. Itt kezdődött el minden nálam. A műsor is rendhagyó lesz, mert a megszokott, évek óta énekelt repertoáromat majdnem teljes mértékben kicseréltem erre az estére. Körülbelül két vagy három dal lesz hallható összesen a régebbi műsorokból. Lesznek saját szerzemények magyar szöveggel, és vendégként fog közreműködni két kiváló kolléganőm és barátnőm, Behumi Dóri és Kozma Orsi. A zenekar tagjai pedig ezen az estén: Gátos Iván (zongora, rodes), Szuna Péter, Gátos Bálint (basszusgitár) és Mike Zsolt (dob) lesznek.
Újraindítják az élelmiszersegélyek légi úton történő eljuttatását a Gázai övezetbe
